"...Nem akarok már csak füstöt meg lábdobot..." - Tankcsapda

Hétfő este van, ami egyenlő azzal, hogy a pusztíthatnék, a romboló ösztön megjelent bennem. Kalapáccsal szétcsapni bébifókák fejét. Kismacskákat széttaposni. Vérespéppé verni valaki arcát, hogy csak húscafatok maradjanak. Felrobbantani épületeket. Bármit ami árt. Rombol. Pusztít. Lassan ez átsiklik a nihilbe. Minden mindegy. Minden üres és távoli. Keddre jobbára elpárolog a dolog, de most még tobzódok benne, és kell minden erőm hogy ezt a destruktív hajlamot zablán tartsam. Hogy mi lehet az ok? Talán az iroda. Látni a sok majmot akik embert játszanak. Látni magam, a szép csomagolásomban, a dinamikusan kötött, kifogástalan nyakkendőmben és vasalt ingemben, mint valami torz karikatúra; mindez azért, hogy elhigyjük: vagyunk valakik, és ettől leszünk valakik. A kultúrmadzagtól. (Nyakkendő.) Gusztustalan módja a hazugságnak, de le kell nyelnem a dolgot. A cég egyébiránt jó dolog. Segítünk, ha tudunk és ez jó. Csak a szkepticizmus, a negatív hendikep, a sztereotip fogadtatás amiből indítunk az ügyfelekénél; az az igazi szélmalomharc. Akárcsak az emocionális, érzelmi életem.

"...Oly sokáig voltunk lenn, nem is tudjuk milyen fent..." - Hobo Blues Band

Mély igazság. Elbasztam a kapcsolatommat egy olyasvalakivel aki szeretett, olyasvalakiért aki nem lett és nem is lesz soha rá képes. Nem, nem sírom vissza a régi dolgokat, csak... na, mégis csak jobb volt az mint ez. És nem tudom hogyan tovább. Pontenciális jelöltek persze mindíg akadtak, és akadnak. De ugye a mosoly ígérete nem ekvivalens a felhőtlen boldogsággal. Valamiféle gát munkálkodik bennem aktívan, ami megakadályozza, hogy elmélyítsem a kapcsolataimat a barátnő-jelöltjeimmel. Nem ismerem a módszert. Kimaradt az efféle empirikus tapasztalatszerzési időszak, s bár az többször bebizonyosodott, jól bánok a szavakkal mind szintaktika, mind szematika terén; céljaim eléréséhez mégsem tudom őket használni. Addig is, amíg nem találok megoldást erre, nem marad más, mint nézni a kolleginákat, és a többi "lánybarátom"-at arra érdemtelenekkel enyelegni, én meg véresre verem az öklöm egy beton oszlopon, hogy kiadjam a feszültséget magamból. Mert az jó.