James life

Adjunk a szomszédoknak egy kis életérzést ^^

- Rühellem.
- Mivan?
- Gyász, bazdmeg. gyász.
- Vagyis?
- Nevetséges ez az egész.
- Na, fussunk neki utóljára. Ha most sem válaszolsz értelmesen, olvasok tovább és leszarlak. Mi a bajod?
- Facebook.
- Mármeg.
- Illetve nem csak az, hanem úgy eleve minden. A fiatalság.
- Ó. Vénember.
- Nem vagyok az, csak vannak ezek a taknyosok. Elolvasnak egy Paolo Coelho-t, vagy egy Márai Sándort, Vonnegut-ot, akármit, aztán már mind pszichológusnak hiszi magát. Az emberi lélek és/vagy pszcihé nem ennyiből áll csak.
- Bővebben?
- Ennyi. Nincs olyan közösségépítő, vagy ismerősgyűjtő site, ahol ne botolnál bele az önjelölt Freud-okba.
- Most komolyan. Ez téged most miért idegesít?
- Igen. És az ilyenek utána osztják az észt mindenkinek. Mert megtehetik, mert felvilágosultak, mert olvasott embernek hiszik magukat. Felfedezik a gondolkodást, és rögtön keverik a pszichológiával. Sokkalta kevesebb valóban képzett szakemberre lenne szükség, ha nem lennének ezek.
- Nem értem a kettő összefüggését.
- Gondolkodj el rajta. Én addig szívom a fogam tovább.

Mage* blogján szó esett a blogparódiákról. Volt egy jól-rosszul megfogalmazott véleményem. Aztán ez lett belőle.

Jameslife, ahogy Mage látja:
---
Művészlelkű James vagyok. Csípős szivarfüstöt fújok a Nirvanába. Ma tetőzésre bazíroz a szplínes üresség.

Folyamatok zajlanak az életemben. Néha egyszerre több folyamat is van. Itt tart az egyik, ott tart a másik. Haladok előre, mint döglött hangya a gyantában. Ez a sebesség annak köszönhető, hogy rengeteget gondolkodom nap mint nap.

Néha annyira csíp a szivar, hogy még az űrt is amorfnak érzem. Ki kéne menni blogolni a szabad ég alá, a fűbe fekve, fűszálat rágva, nézni az állábaikon a Nirvanába kúszó bárányfelhőket, álmodozni nőről, apaságról, vagy mégis inkább az ürességről. Jó volna megnézni, hogy mit látok még amorfnak égbolton kívül, mert lehet, hogy csak egy meridiánvihar elől menekülő asztrálmadár hagyott kínt kerülve foltot a napszemüvegemen.

Őszintén szeretném elkerülni, hogy a blogomon magamról vagy az életemről írjak.
---

*Annyit tudni kell, ha nem a saját blogommal szöszmötölök, akkor ezen a site-on vagyok.

  Nem nagyon látok már ki a fejemből, viszont egy közösségi oldalon egy nagyon jó ötletet kaptam, amit le is jegyzek ide.

  Bakancslistát* kell írnom. Művészlelkű emberként kell a meridián, az irrális, mégis elérhető cél. Minden nap törekedni kell egy vagy több tétel kipipálására, vagy épp a lista bővítésére. Lássukhát.

• Letenni a nyelvvizsgát angolból.
• Letenni a nyelvvizsgát oroszból.
• Kifesteni a szobámat fehérre.
• Kiülni a méregzöld fűbe és arccal a nap felé nem gondolni semmire.
• Stoppal bejárni Európát.
• Stoppal bejárni az Egyesült Államokat.
• A Grand Canyon keleti peremén leülni és végignézni a naplementét. (Vagy a nyugati peremről a napfelkeltét.)
• Megérinteni a kyotoi zen centerben egy Buddha-szobrot.
• Lecserélni a parkettámat vörösbarna árnyalatúra.
• Telirajzolni a szobám falát cseresznyefával, sziklákkal, hullámzó tengerrel.
• Írni egy kerek, teljes regényt.
• Egy színpadon eljátszani a halált.
• Megtanulni gitározni.
• Egy alkalommal egy garázs-banda basszusgitárosának lenni.
• Írni egy szép verset.
• A Ráday-n beülni a legdrágább kávézóba, este 10 után, teát rendelni és szivarozni.
• Sikeresen randizni egy elbűvölő lánnyal.
• Segíteni másoknak, hogy ha van listájuk, kihúzhassanak róla valamit.
• Kidobni egy súlyos elektronikai eszközt valami magas épület magas ablakából.
• Megalkotni (ceruza, szén, ecset, bármi) életem fő művét.
• Földes "Hobó" Lászlóval és/vagy Deák "Bill kapitány" Gyulával kezet fogni.
• Felépíteni egy házat.
• Felépíteni az otthonomat.
• Apává válni.
• Tengerparton, strandszéken ülni és hallgatni a hullámzást.
• Az összes barátommal egy jó helyen lenni.
• Megnyitni a a kávézómat, ami az én nevem viseli.
• Letenni a nevem a történelemben, ha csak múlóan is.

  *A "bakancslista" azon dolgok sora, amelyeket az ember meg akar tenni és tapasztalni az életben, mielőtt feldobná a bakancsot.

Napokig tartó folyamatba kezdtem bele ma este. (2010.07.03 23.06) Megújítom a site-ot mind külsőleg, mind belsőleg. A folyamatos munkálatokról adott időközönként számot adok, ha szükségét érzem.

Miket érint a változás?

1. Kigyomlálom a postokat. Ami középszerű, vagy aljamunka, mástól vett idézet, unalmas szöveg, törlés.
2. Mától kezdve magyarul dedikálom a postokat, hiszen végül is a post szövege is magyar. Szép volt, jó volt, frappáns volt, de nem mindig én voltam.
3. Mivel alapvetően szeretném, ha a blogom aktív látogatottsága megüsse az 5 főt, sőt túl is haladjon rajta, ezért cimkézni fogom bőséggel a postokat.
4. Szeretném elkerülni az énblog írását. Van akinek jóláll a "reggelfelkeltemkávétittamlezuhanyoztambeszéltemxynalaztánelmentemedzeni..." stilisztikájú önvallomás, de erre nem érzek indittatást. Lehet hogy lesz egy-kettő ilyesforma. De nem ez a cél.
5. Őszinte akarok lenni. Egy barátom azt mondta, hogy az őszinteség olyan blogon nem kifizetődő, amit a barátaink is olvasnak. Szeretnék erre rácáfolni.
6. Túlnőni az egyszerű szövegen. Bejegyzéseim között lehet el fog telni pár nap, vagy egy hét is akár, de nem szándékozok összecsapott munkát kitenni az ablakba.

Hirtelen ennyi ami eszembe jutott. Ez a bejegyzés tükrözi még a régi stílusjegyeket, de az új már úton van.

Lapozok gondolatköreim között. Ujjal pörgetem a lapokat, némelyik már felpöndörödött sarokkal, szamárfüllel kacsint vissza rám, vannak amik vastag porréteg alól pislognak ki, vannak egyszerűek és vannak grandiózusak.

...Szabadba vágyom. Feküdni a fűben naplemnete után a szürkületbe. Hagyni hogy lassan rámboruljon a csillagtakaró, míg révetegen rágyújtok egy bodros füstű szivarra. Figyelni a fénypontokat, mint megannyi gyémántsziporkát, belebukni a végtelenbe s szédülni-szédülni-szédülni annak mértékétől. Tücskök énekét hallgatni, lehunyi a szemet s hazatérni. Másnap térdet átkarolva ülni a harmatos fűben, figyelni a napfelkeltét, elfogadni az új napot. Aztán felkelni és elindulni...

...Városba vágyom. Lassan lépdelni az utcaköveken, nézni a fény játékát a kirakaton. Nézni, csodálni gyöngyörű lányokat, nőket. Este beállta előtt kényelmesen egy kávézóba betérni, kávét, teát rendelni, és élvezni az élet piciny szegletét. Aztán továbbállni, füstös nightlokálba menni, hallgatni az öreg szkald borongós bluesát az életről és nőkről. Sörös üveget emelni a tévének, amin sportcsatorna megy. Éjfél után rongyos pénzt a pultra dobni, s hazaindulni...

...Haza vágyom. Reggel felébredni, s zuhanyozni menni. Kávét inni, és újságot olvasni. Tévé elé dőlni, aztán hasznosat csinálni. Zenét hallgatni, festeni, rajzolni. Otthon lenni...

Az ürességre vágyom. Nem tudom mit akarok, ezért nem akarok semmit. Csak ürességet. Nihilt, hogy körülvegyen és altasson. Súgjon hiú álmokat a fülembe, ne számítson a holnap se a holnapután. Oldódjak fel időben és térben, legyek mindeki és ne legyek semmi.

De nem így lesz ez ma sem.

 Csípi az ajkam a szivar. A sodrott dohánylevél az utolsó apró csepp nedvességet is felszívta. Szipolyoz tovább. Bámulok magam elé bambán, résnyire nyitott szájjal, melkasomra ejtett fejjel. Nyakkendőm megoldva, fehér ingem féligmeddig betűrve a nadrágba, többi része rálóg a farmerre. Bambulok. Lecsúszva ülök egy fotelben, testem közel vízszintben. Bal karom a föld felé lóg, mutatóujjam enyhén, a többi ujjam egészen begörbülve, kampóként csüng a végén. Jobbomban egy rövid csövű, forgótáras, ezüstösen fénylő, fekete markolatú pisztoly. Egy .38-as. A gravitáció törvényei húzzák ki kezemből, ám gyenge izommunkával tartok ellen. Szükség lehet még rá. Szemhéjam lassan moccan, szemöldököm felvonom, sóhajtok. Lassan emelem a jobbom. A hideg cső a halántékom és a szemöldököm közé kerül. Hidegen csókol a mocskos kurva. Hüvelykujjam a kakasba akasztom, és egy sima, lassú mozdulattal lehúzom. Katt. Felesleges, hiszen félautomata. De így teátrális. Mutatóujjam eljátszik a tizedmilliméternyi holtjátékkal. Aztán egy réveteg pillantás. Klikk. A szegecs a zárvasba csattan. Felsóhajtok. Visszaejtem a jobbom magam mellé. A fegyver élesen koppan a parkettán. Tán fel is sértette azt.

 Hatból öt.

 Fekete, csillagtalan, amorf űr. A semmiből növekvő állábak körülfonnak, és húznak magukkal. Lassan közelítek valami felé. Nem látom, érzem. Talpam talajt érez, s abban a pillanatban a sötétség is visszahúzódik. Szürke homoktenger közepén állok. Sosemvolt szél támad a semmiből, a szürke homokból dűnék lesznek, melyek lassan haladnak, alávetve magukat a szél akaratának. Az ég valamivel világosabb mint a homok, de egységes szürkeségét fekete felhők szaggatják meg. Se nap, se hold, se csillagok. Nem mozdulok, csak figyelek. A táj egyszerre ismerős, és ismeretlen. Lehajolok, belemarkolok a homokba. Ekkor látom, nem homok az, hanem hamu. Undorral pergetem ki az ujjaim közül, mikor a szél irányt vált, belekap és hatalmas, csattogó szárnyakká bűvöli köpenyem. Köpeny? Ah. Már tudom hol vagyok. Valahol elmém egy távoli szegletében. Egyesek Antissnak hívják. Álmodok. Percek múltán, feltűnik valami a szélben. Suttogás? De nem kivehető.
 - Mit akarsz? - morgom magam elé.
A homokból ekkor egy ismerős alak sziluettje emelkedik ki. Arculcsap a hasonlóság, hisz még így, itt az Antisson bekövetkezett finom változások után is felismerhető ki az. Valaki akit szerettem...
 - Mit akarsz?
Elmosolyodik talányosan. Fejét picit oldalra biccenti, ettől finom hamu szitál alakjáról.
 - Mit akarsz? - üvöltöm felé, közelebb lépve.
A szél újra irányt vált, míg ő jobbra fordítja a fejét, finoman mosolyogva. Pillanatok alatt válik ismét a táj részévé, ahogy szétszórja a testét alkotó finom port az áramlat.

 Izzadtan ülök fel az ágyamban.
- Akkor bazd meg.

Dörrenés robaja riasztja fel a galambokat valahol New York külvárosának peremén. Körös körül félbemaradt toronyházak, melyek vas és acélbordájukkal valamiféle torz istenek furcsán ágaskodó tetemekén fogják közre a saras, homokos teret. Az új üzleti negyed épül itt, pár év és a város bekebelezi ezt a területet is, végérvényesen. Újabb pár év és már senki nem mondja meg ránézésre, hogy mikor is épültek ide az irodaházok. De most még egyedül vagyok itt, s csak az alkonyi fényben röpdöső galambok látják mit is csinálok.
Komótosan emelem fel ültömből a magam mellé tett sörösdobozt, majd felhajtom a maradékát. Az ölemben lévő távcsöves puska csöve megbillen, majd a félig elkészült betonpadlón támaszkodik meg. Imitt-amott halszálkához hasonlatosan látszik még a vasszerkezet a lyukakban, de ahol én ülök, egy oszlop tövében, ott már stabil a terep. Legalább ez. Az üres dobozt visszateszem magam mellé, majd rántok egyet a kallantyún ami a fegyver oldalán található. Újabb golyó kerül a töltényűrbe. Előrébb dőlök, lassan vállamhoz emelem a fegyvert, a szálkeresztel keresve a célt. Úgy 800 yardnyira egy másik épület egy, velem szemben lévő kereszgerendáján meg is találom. Három sörösdoboz árválkodik ott, egymástól egyenlő távolságokra. Kifújom lassan a levegőt, a ravaszra simul az ujjam. Kis holtjáték után a pecek keményen nekifeszül az elsütőszerkezetnek, majd tovább húzom. Ujjabb dörrenés, felsőtestemet hátra, a csövet kissé felfelé taszítja az erő. Visszazöttyenek a strandszékbe, elégedetten konstatálva, hogy a doboz elröppent a gerendáról. Ötből a harmadik. Szeretem ezt a helyet. Nyugodt, csöndes. Többnyire. Az alkony beállta elmossa a kontrasztokat, mindent a nyugtató szürkület borít be. A kénes, fanyar illaton túl, amelyet az elsütött fegyver áraszt gyéren érezni a víz szagát. Soha össze nem keverhető aroma. Az éjszaka illata. Imádom. Megnyugtató.

 Valamivel több mint 4 hónap telt el a 2010-es esztendőből. Lássuk hát, mi minden történt blogszférán belül s kívül ezalatt a harmadév alatt. Nos, elsőként annyi: megszünt a Szerdai Szürreál rovat. Tudom, tartalmasra és állandóra ígértem, de valahogy nem megy nekem a kimért, adagolt szürrealizmus óraműpontosságra.  Második körben, eltűnt James is, mindössze 3 gyerekfirkának tűnő strip után. Hozzá inkább ambícióm nem volt, hisz folytatódhatott volna a széria de többretartom a figurát, mintsem lerágott, szakállas poénokat adjak a szájába, lejáratva ezzel az ideát ami mozgatta valójában. Persze, fejben már többszáz strip "kész" volt, tekintve, hogy terveim közt állt az, hogy lassanként átveszi az írott szót, egy-két jól elkapott mondatba gyűrve a summázatot, tudósítva az aktuálhelyzetről a tisztelt olvasóimat. De a lelkesedés alábbhagyott. Váltzik, hullámzik a kreativitás, akárcsak én. Mostanság jobban. Percben mérhető egy-egy periódus. De jobbára: reggel felkelek, este-éjjel-hajnalban lefekszek, mikor hogy, de igazából ami a kettő között történik: hidegen hagy. Közönnyel fogadok bármit, a révület nyúlós mocsarában vagyok, jelentem az iszap langymeleg és körülölel, nem mászok ki belőle ha nem lángol körülöttem a láp. Tisztára mintha insomniás lennék amúgy. Ködös víziók, futó jelenetek, egymásba lazán kapcsolódó álomszilánkok. "Minden a másolat másolatának másolata." Suhannak a percek, mint sárga levelek a novemberi szélben a nyirkos utcán, magukkal rángatva az órákat, s a napokat.
 Minap amúgy próbáltam egy kipillantást tenni, de a valóság látványa annyira megrémisztett, hogy vissza-avászkodtam a sárba, jó az ott nekem. Brrr... még ma is kisért a kereszt utak villogó táblája ami előttem áll régóta, s most már illő lenne döntenem.

• A.) Iskola: Belehúzok, dacolva a lehetetlennel, és kilábalok a relatíve fos állásból.
• B.) Munkahely: Otthagyom Budapestet végleg, elhelyezkedek valami gyárban napi 8 órás zombinak, akit megfizetnek. 65 éves koromig télen-nyáron vonszolom magam a melóba, hogy aztán hátralévő nyugdíjas éveimben egy ködös de kellemes őszi alkonyatkor itthagyjam ezt az árnyékvilágot, csöndesen elpilledve.
• C.) Is-Is: Belelendülök a tanulásba, és az irodába is. Amíg suliba járok, tudok OVB-zni (kedvezményes utazások, ismeretségi kör, stb) és amíg OVB-zek, tudok sulizni is (esetleges önköltséges tandíjravalót onnan beszerezhetek, ha tolom keményen)
   

 Vagyis. Az A és C variáns munkát és erőfeszítést igényel, a B beletörődést. Munka és erőfeszítés pedig ekvivalens a rögös úttal, és a csalódásokkal. De ha szabad beleszólni a saját életembe, akkor azt megkérdezném a Nagy Álmodótól: nem csalódtam én már eleget? Jogot szeretnék formálni a gondtalan, könnyű életre, ami egyeseknek megadatott alanyi jogon. S egyáltalán: mire fel a vezeklés? Mi volt a bűn, amiért penitenciálul kaptam jelenlegi helyztem? Igen, furcsa kérdésfeltevés, mert ugyanakkor kontrasztban látom azt is, mi végre történtek a dolgok. Aki kérdez csak az által kérdezhet, hogy tapasztalt.
 Kontrasztra visszatérve: A közeljövőben lesz sajna/szerencsére alkalmam 5 év szűrőjén át vizsgálni magam. Középiskolai érettségiző osztálytalálkozó lesz ugyanis pár hónapon belül. Sokat fejlődtem vajon ahhoz az énemhez képest? Vagy csak változtam? Külsőleg mindenképp. Egy kis izom itt, egy pár centi magasság ott. Minusz haj és szemüveg, plusz néhány ránc, forradás, s őszhajszál. Belsőleg. Hm. Empátia a régi, az eszem is helyén. Pár marék fennköltség, némi valós munkahelyi tapasztalat. És a tunyaságra való hajlam.
 Ha jobban belegondolok, talán ez a tunyaság lehet keréktörője az életemnek. De én mindig is ilyen voltam, igényelem az útmutatást, ha az irányítást nem is. A bíztatást és a basztatást, hogy haladjak a dolgaimmal, az életemmel. Igazából ezért is kerestem és keresek olyan lányt barátnőnek, aki ilyen jellem. Felnőtt és határozott, támogat és megerősít. De megint (újra) olyan lány a párom, aki ennek pont az inverze. Nemhogy útat mutatna nekem, nekem kell még az ő életét is egyengetnem. Nyafizik és hisztizik, függ tőlem, és néha megrémülök ettől, de igazából elhagyni megint nem tudom, hogy meg tudnám-e tenni. Pláne talmi dolgokért... megbántanám, pedig az lenne az utolsó amit tennék, s egyébként se lenne szerencsém, erőm s kitartásom megtalálni azt aki a tökéletes rímpárom lenne. Aki passzol hozzám mind belősleg... mind külsőleg... a haja sötét tónusú, akárcsak a szeme. A bőre egészségesen világos, esetleg selymesen barnás, de nem szolisárga vagy napon egy nyáron át pirított vörösbarna. Az ajka szomorkás mosolyra görbül, s a szemöldöke mint két megfeszített íj értelemtől csillogó tekintete fölött, értelmet sugárzó homlokán. Nem vágyok nagy mellekre, vagy harapnivaló fenékre; inkább legyen helyén az esze s a nyelve. Legyek számára megnyugtató társaság, vagy ha kell akkor felüdítő kikapcsolódás... szeressen...

 Uh, a végére nagyon elkanyarodtam, de azt hiszem ami eddig bújkált bennem, kijött. Kuszának kusza, csapongónak csapongó... de... ez van. No, nyugodalmas jóéjt Mindenkinek!

A tegnapom egészen érdekesen alakult. Reggel korán keltem, túl korán is. Rékát kísértem pestre, és mivel reggel indult 6-kor, nekem is akkor kellett. Hideg volt, amolyan borzongatóan jóleső hideg. A buszon szundikáltam a kezét fogva, de körülbelül ahogy láttam, mindenki el volt bágyadva. Nem embernek való ez a korai kelés. No, Baross utcán lepattamtam a kombínóról, keranyámék pecójába fel, és mivel nagyanyám hazament, kaptam egy különálló szobát. Ott le is rogytam nyolc körül, és olvasással egybekötött bóbiskolásba fogtam. Tízkor furcsa érzéssel ébredtem. Mintha megcsúszott volna a talaj alatam. Nem tudom miért, onnantól kezdve eléggé... nihil napom volt. Nem szóltam senkihez, pedig nyüzsögtek körülöttem az emberek. Szó nélkül mentem egyik óráról a másikra. Már úgy éreztem ez az állapot állandósul, mikor este fél nyolc magasságában beértem edzésre. Kicsit mérges is vagyok Zolira, az edzőre mert annyira vigyorgós ember, meg annyira sugárzik belőle az élet, hogy egy óra múlva már szinte én is vigyorogtam. Edzés előtt még mondott nekem pár dicsérő szót, hogy nagyon gyorsan haladok, és a szellemi megértésem kiváló, tekintve a keddi edzésekre fél óra csúszással érkezek, mégis rögtön fel tudom venni a ritmust. Tudom én amúgy, arra bazíroz hogy május 4.-én mindenképp legyek ott a mozgásnapon, demonstrálni egy formagyakorlatot csapatban, de még vacilálok rajta. Egyébiránt új novellába fogtam, majd kipostolom ha elég hosszú lesz. Facebookon az első döredék olvasható. Addig is egy kis chillout-acid-electric-jazz.

Roppan a fehér ing, siklik a cipőbox, csillan a napszemüveg. Körülbelül ennyit láttam élesen a mai napból. Kell egy kontaktlencse. Illetve kettő. Ez tény. Beállt a jó idő, változik mindenki outfitje. A szoknya rövidebb, a cipő kevésbé zárt, a póló tapadósabb. Az én outfitem is drasztikusabb változáson esett át. Hajam már csak inkább hajemlék, a hétvégén le lett gépelve. Tettem ezt a fejszőrömmel azért mert... mert ilyen még nem volt. És jóláll. Szóval: vadra fel...! Mondom ezt... najó, hagyom frázisokat, és csak annyi: ÚÚÚÚÚÚÚÚRISTEEEN! Ilyen kannákat is ritkán látni McDonald's-ban. Főleg ilyen korán. Szűk fekete V nyakú póló, alatta, közötte, fölötte, mellette kibuggyanó 90D. Ébenfekete szempár, csinos pofi, fekete, tépett frizura, formás fenék, lapos has, izlésesen hosszú körmök, elegáns szandál. Difi ott kezdődött, hogy nem könyv volt a kezében hanem Samsung telefon. Istenbizony átültem volna az asztalához ha egy Asimov kötetet húz elő a Zara táskából, olyan könnyedséggel ahogy egy szempillaspirált szoktak a nők. De mivel már a bunkofon pittyegett a körme alatt, így felejtő. Jobban odatekintve, a gyönyörű szemében tükröződő intelligencia egy marék szárított, agyhalott molylepkével vehette volna fel a versenyt. Jó, igen finnyás vagyok. De az évszak rejteget még csodát, és ha ez volt a szememnek az aperitif, akkor remélem a főfogás már minden érzék-szervemet kielégíti. Kellemes év van kialakulóban, aljas pasiösztönöm ezt súgja. De csitt, hallga csak! Telefonál... szókincs felismerés, hegyezem a fülem, s mikor már olyan kezd lenni mint Legolasé (gyenge vicc, tudom), akkor hallom meg, s minden kétséget eloszlat: szavak helyett, pontosabban szókincs hijján hangszintekkel fejezi ki magát a tünemény: Ííí... ááá... hűűű... jéééé. Csak tudnám amúgy kit akarok becsapni XD Dugnám a csajt mint a lopott biciglit, főleg lassan 7 hónap ínsége után. Na jó, ideje elpatáznom innen... Peace  ..V,____(^.^)

 Érdekes dolog az adrenalin. Egyik percben még békésen állok a metrón, kapaszkodva a bőrhurokba, nem egész három perc múlva már a cipőm talpa alatt reccsen egy könyék. Nem vagyok agresszív ember. Ha az lennék, nem beszélgetéssel nyitottam volna, hanem dühből csinálom.
 Hogy mi történt? Egyszerű. Egy kis mocsok megpróbált kizsebelni. Pontosabban ki is zsebelt, ez az egy jött össze neki a történetből. Nyilt az ajtó és már rohant is. A hülye hippi. Alapvetően nem érzem szükségét Freddy-t magammal hurcolni mindenhová, csak akkor ha munkába megyek. Freddy - a teljesség kedvéért - egy kilenc milliméteres Browning, illedelmes súllyal, tompán csillogó fekete zárvázattal. Amolyan "Mindenható Haragja", ahogy a barátnőm jellemzi.
 Szóval a srác ott követte el az első hibát, hogy rögtön brifkóra ment, a másik oldalt elfelejtette lecsekkolni, pedig Freddy szó nélkül meg tudta volna győzni, hogy ez a pálya nem neki lett tervezve. Na de, mivel fiatal a srác, még nincs ilyen rutinja. A kettes számú hiba, hogy egyenes vonalban futott a mozgólépcső felé, nem cikk-cakkban, az oszlopok között. A harmadik pedig, hogy nem fékezett le a fémes kattanás, és a gyér tömegben mindíg jelen lévő sikoltozó nők hangjára. Több hibára egyszerűen nem volt ideje. Freddy ritkán szól, de akkor hatásosan. A bal combjára céloztam, aztán a golyó fülsértő robbanással hagyta el a csövet, hogy a másodperc tört része alatt véres alagutat üssön a fiú húsába, s a csontba fúródva megtörje a lendületét. A második sikolyhullám abból a pár nőből a dürdülés elhalása után robbant ki, szinte egyidőben azzal mikor mindenki hasravágódott, mintha szimpatizálnának a zsebtolvajjal. Freddy, miután jól végezte dolgát, pillanatok alatt a zakó alá tért vissza, haza, a kényelmes bőrtokba. Forró csöve átsütött még a tokon és az ingemen, de nem volt elviselhetetlenül forró.
 A fiú arccal tompította az esést, egy ordítás kíséretében, aztán elhalkulva nyöszörgött, bal kezével sérült lábát dajkálva, jobbjában még mindíg a tárcámat szorongatva. Kimérten közeledtem felé, majd melléguggoltam. Olyan 16-18 éves forma, puerto rico-i lehetett. Fájdalomtól görcsbe rándult ujjai közül kifeszegettem a tárcámat, majd a zakóm belső zsebébe tettem.
 - Kondi kell ehhez a szakmához, kispofám - paskoltam meg az arcát, majd szemügyre vettem a sebet. Égett hús a széleken, bugyborékoló vér, szakadt farmerszálak a seb körül. A vér ütemesen folyt belőle, bár nem spriccelt, tehát nem ütőeret találtam el. A golyót a csont fogta meg, minden bizonnyal pokoli fájdalmai lehetnek. Több mint valószínű, sánta lesz egész életére. Viszont nem túl eszes, és attól tartok, sántikálva is folytatni fogja bűnöző életmódját.
 - Jártál suliba kölyök? - nem válaszolt. Nyöszörgött, arcát már a könnye áztatta. Pedig még hátra van egy dolog...
 - Szóval úgy veszem, történelmi ismereteid némi csiszolásra szorulnak. Az ókorban, ha elkapták a tolvajt, bizony levágták a kezét. De jó hírem van. Mivel ez már nem az ókor, megtarthatod az enyves mancsodat, de sajna...
 Jobb könyöke alá csúsztattam a bal cipőmet, majd jobbal erőből az alkarjára tapostam. Nedves reccsenés, amit csak az eltörő csontok képesek produkálni tompán visszhangzott az aluljáróban. A női sikolyok harmadik felvonása, és a tolvaj felüvoltésének második szakasza. A közönség már moccani nem mert, elhűlve figyelték az eseményeket. Az ilyesmi látványa annyira leblokkolja az átlag polgárt, hogy mozdulni nem bír. Csak sikítozni üveghangon. 
 Jobb alkarja immár rongydarabként fityegett a könyöke alatt. Tárcámat elővettem, némi pénzt, körülbelül húsz dollárt vettem ki és dobtam az arca elé a kőre.
 - Kórházi költségekre.
 Nem volt több dolgom már vele, amúgy is süvöltve futott be a következő metró. Miközben szálltam fel, hívtam a mentőket, hogy kaparják össze a fiút. Mert lehet embereket ölök pénzért, de nem vagyok szívtelen.

Igazából az elmúlt napok, de leginkább a mögöttem álló hét húzott ki a mocsárból, ahová még az elmúlt év októberébe kerültem, és tovább görgetném ezt a képzavart. És igen, mocskos vagyok, sáros vagyok, bűzlök az iszaptól, de már nem érdekel. Mikor az ember kapálózik a fulladás szörnyű képével a fejében, átpörgeti az életét, és amikor végre megmenekül, más ember lesz. Írtam régebben, hogy a fejlődés szükségszerű. Nos, mérföldkőhöz értem, és pár sorban vázolnám az eddigi konklúzióim.

1. Ne nyeld az ideget, ha szarul érzed magad, add ki magadból. Jobb lesz, ha megszabadulsz a negatív "energiától", nem fog utána ellened fordulni.

2. A nő nem logikus lény. Amit ésszel kell eldöntenie, azt érzéssel teszi, a szívére hallgat. (Női megérzés, ugye... amit nyugodtan hívhatunk a józan észű gondolkodás teljes hiányának is.) Amikor viszont az érzelmeire kéne hagyatkoznia, átadni magát a dolognak, egyből elkezd kattogni. Taktikázna, próbálkozna alternatívákkal, pedig A és B pont között a legrövidebb út az egyenes.

3. Ahhoz, hogy legyek valaki az életben, el kell hagyni azon jó tulajdonságom, hogy konzekvensen törődök a tetteim kimenetelével. Figyelembe veszek minden tényt, és olyan megoldást próbáltam eddig választani, ami mindenkinek egformán jó. Csak az ilyen döntés általában tényleg mindenkinek jó, csak én csikorgatom a fogam. No, ezt meg kell változtatnom. Törtetőnek kell lennem. Hogy Guy Ritchie filmjének metoforájával éljek: Spílernek.
 

"Sokan kérdezik tőlem, milyen egy spíler? Azt szoktam mondani: Felejtsétek el zombi fejeket, a kokós zenészeket, a rehabot... nem-nem. Egy spíler jóval több ennél. Mindenki a tutira vágyik. Van aki a lét, van aki az anyagot tolja. Másoknál a szex játszik. Kinek a csillogás, kinek a hírnév. De egy spíler az egészen más. Miért? Azért mert egy kőkemény spíler orrba-szájba nyomat mindent."

Rock'n'Roll(a)

  Ma, drága barátaim, megünnepeljük a kibaszott döntés kibaszott szabadságát. Iszunk, és mulatunk amíg bírjuk. Megünnepeljük a már előzetesen aposztrofált hazugságokba szőtt hazugságokat, a hihetetlen kifogásokat és a többi lószart. Tósztot a mondunk a már milliószor hallott: "Régebben valóban olyan voltam, de manapság próbálok változni." kifogásra, ami annyira gömbölyű, annyira tökéletes, hogy kikezdhetetlen. Bort nyitunk annak alkalmából, nem kasztráltattam magam, nem váltam "nagyon jó baráttá" akinek szinte önkéntelenül mond el titkokat, gondolatokat az ember lánya.
  Nem. Ez így nem megy nekem tovább. Hogy mindenkinél én vagyok az ütköző, én fogom fel a panaszokat, "milyen szar a mostani kapcsolatom", mert kiállhatatlan a pasi, vagy a családtagja, vagy eleve a helyzet. Nem. Nem válok legjobb barátnővé, nem fogom csikorgatni a fogam, ha látom őket a tények ismeretében, mosolyogva kézenfogva. Új fejezet nyílik mától.

  A mai nap pedig piros betűs ünnep lesz a naptáramban:

AZ ÖRDÖG JÁTSZÓTERE NAP.

  A keresztutak napja. A döntések napja. Mikor sorsfordító lehet egy Igen vagy Nem. Egy A vagy egy B. Annyira könnyű pedig egy ilyen döntést meghozni, de mégis olyan nehéz. Igazságtalanság ilyen döntést kérni akárkitől, de senki nem születik pecsétes írással arról, hogy az élet igazságos. Soha nem leszek én sem az. A megértő, szerelmes énemet körülbelül fél évvel késtétek le. Ez van.
  Elegem van a jófiú szerepből. Elegem van a csak barátból. Aki meghallgat. Aki megért. Aki tanácsot ad. Aki örül, ha a pasi kivételesen nem egy faszkalap. Nem fogok együtt örülni senkivel.

  Listát nyitok, mindenki aki rákelül, egy dobása van. Egyetelen egy. A mai nappal az első név immáron áthúzatott.

Találtam egy régi-régi blogsiteot ahová régebben írogattam. Leletmentés címén átteszem ide az értékesebbjét.

----------------------------------------------

2009.02.08

Nem vagyok se élő, se holt. Nem vagyok se jó, se rossz. A magasság és a mélység ismeretlen számomra. Ahogy nem vagyok ura, úgy nem vagyok szolgája senkinek. A jövőm ködös, a múltam homályos. A Jelen van csak. Itt és Most. Az üresség megtölt, ahogy a formát kap, és a forma valójában nem más mint üresség. Egy palackba ami állott vízzel van megtöltve nem lehet nemes bort önteni. Ezért kell üressé válni, hogy bármi megöltsön amire szükségünk van. Gondolataim nem ragaszkdnak hozzám, én sem ragaszkodom a gondolataimhoz. Csupán lélegzem. Lassan minden kósza gondolat eltűnik, és marad az üresség. Kívülről mozdulatlannak látszom, de mégis mozgok. Nem úgy vagyok mozdulatlan mint egy darab kő, inkább úgy mintha egy állandóan változásban lévő erő megtorpanna. Az idő gyantába ragadva vánszorog, és bármilyen reakcióra óráim vannak szinte. Bármerre kitörhet a felgyülemlett energia, legyen az fizikális, mentáis vagy asztrális sík. A dolgok a helyes értékére hullnak, de nem szabad erre az állapotra törekedni. A céllal keresed a békét, az rabjává tesz és nem szabadulsz a börtönéből. Engedj el mindent. MINDENT. Ne foglalkoztasson semmi. Ha nem akarod a békét elérni, akkor fogod elérni. Mivel semmi olyan amit jelenleg nem birtokolsz, érzel, tapasztalsz nem hozhatja el neked a harmóniát, a megnyugvást.

---------------

2007.07.29

Kivül-belől leselkedő halál elől (mint lukba megriadt egérke) amíg hevülsz, az asszonyhoz ugy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde. Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszit a muszáj is - ezért ölel minden, ami asszonyra lel, mig el nem fehérül a száj is. Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell. Ki szeret s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat. Nincsen egyéb menedékünk; a kés hegyét bár anyádnak szegezd, te bátor! És lásd, akadt nő, ki érti e szavakat, de mégis ellökött magától. Nincsen helyem így, élők közt. Zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva; mint a gyerek kezében a csörgő csereg, ha magára hagyottan rázza. Mit kellene tenni érte és ellene? Nem szégyenlem, ha kitalálom, hisz kitaszit a világ így is olyat, akit kábít a nap, rettent az álom. A kultura ugy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben - de az hol áll, hogy nézze, mint dobál halál s még egyedül kelljen szenvednem? A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő. Páros kínt enyhíthet alázat. De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegődik a gyalázat.

---------------

2007.06.06

 - Ugyan, hiszen nem is tudod, miről van szó. Mondd csak... hiszel te Istenben?
Gyors pillantást vetett rám.
- Menj már! Ki hisz manapság...
Nyugtalan volt a tekintete.
- Várj, nem ilyen egyszerű a dolog - magyaráztam szándékosan könnyed hangon. - Én nem a földi vallások hagyományos Istenéről beszélek. Persze nem vagyok valláskutató, lehet, hogy semmi újat nem sütöttem ki, de nem tudod véletlenül, hittek-e valaha egy... gyarló istenben?
- Gyarlóban? - vonta fel a szemöldökét. - Hogy érted ezt? Bizonyos szempontból minden vallás istene gyarló volt, mert emberi tulajdonságokat aggattak rá, csak felnagyítva. Az Ótestamentum Istene például hajbókolásra és áldozatokra sóvárgó, más istenekre féltékeny zsarnok... a görög istenek is tele voltak emberi gyarlóságokkal, civakodások, családi perpatvarok...
- Nem - szakítottam félbe -, én egy olyan istenre gondolok, aki nem azért tökéletlen, mert együgyű emberek találták ki, hanem leglényegesebb, immanens tulajdonsága a tökéletlenség. Olyan isten, akinek mindentudása, mindenhatósága korlátolt, tévesen látja előre műveinek jövőjét, az általa elindított események olyan irányba fordulhatnak, amelyek őt magát is megrémíti. Ez egy... nyomorék isten, aki mindig túlságosan sokat markol, és erre mindig későn jön rá. Aki csak az órákat szerkesztette, nem az időt, amit mérnek. Rendszereket vagy gépezeteket fabrikált meghatározott célokra, de azok túlnőttek a célokon, és elárulták őket. És megteremtette a végtelenséget, de az nem hatalmának mércéje lett, aminek szánta, csak határtalan vereségének mértéke.
- Valamikor régen a manicheizmus... - kezdte habozva Snaut. Gyanakvó tartózkodása, mellyel az utóbbi időben kezelt, most feloldódott.
- De ennek semmi köze a jó és a rossz princípiumához - szakítottam rögtön félbe - Ez az Isten nem létezik az anyagon kívül, és nem tud tőle megszabadulni, csak szeretne...
- Ilyen vallást nem ismerek - mondta rövid hallgatás után. - Ilyenre sosem volt szükség Ha jól értelek, és attól tartok, így van, te valami fejlődő istenre gondolsz, aki az időben érik és növekszik, a hatalom egyre magasabb fokára hág, és rádöbben hatalma tehetetlenségére? Ez a te istened olyan lény, akinek számára az istenség kiúttalan helyzet, és amikor ezt megérti, kétségbeesik. No jó, de a kétségbeeső isten nem más, mint az ember. Szóval te az emberre gondolsz... Öregem, ez nem csak filozófiának, de még misztikának is gyenge.
- Nem az emberre gondolok - makacskodtam - Néhány vonása talán megfelel a te alkalmi definíciódnak, de csak azért mert olyan hézagos. Az ember, a látszat ellenére nem alkot magának célokat. Beleszületik egy korba, amely kész célok elé állítja, szolgálhatja őket, vagy fellázadhat ellenük, de a szolgálat vagy a lázadás tárgya kívülről adott. Hogy megismerhesse a célok keresésének teljes szabadságát, egyedül kell lennie, ez pedig nem sikerülhet, mert ha nem emberek között nevelkedik, nem válhat emberré.

---------------

2006.12.06

Hogy miért rendhagyó? Talán azért mert nem a mai nap eseményeit dolgozza fel, hanem egy régmúlt történését...

 - Depresszív hangulatom van -

Ülök az erkélyen a pincénél. Két oldalról szól a zene, azt hiszem valami lazább Kispál. Azt hiszem a Kinn állok a ház előtt. Lóg a lábam a semmibe, kezemben egy fél doboz sör. Mosolygok. Balra, lent a tűzre épp most tett Ákos néhány hasáb fát, és már jön is Tomi a fakanállal, az alattam lévő helységből, megkavarni a gulyást. Távolabb Peti magyaráz valamit Petrának, amott Boci érkezik a Lada felől, mobillal a kezében. Előrenézek. Lenyugvó nap a táj fölött, imitt-amott párafelhőcskék a szántás felett. Rózsaszentmárton, Szűcsi - a két legközelebbi település - kékesszürke foltként terül el kilométerekre innen. Valaki most megérinti a vállam. Viki az. Leül mellém. Kezében szintén egy doboz sör. Szótlanul ülünk. Mögöttünk morog valaki, Hátrafoldulok, és látom ahogy Attila, Viki kabátjával betakarva mocorog a fotelben. Hamar kiütötte magát. Az ajtónyílás elsötétül, és egy kevésbé sem imbolygó Kacsa jelenik meg benne. "Gyerekek, buli van" mondja, majd el is megy. Ekkor egy kocsi áll meg a pince előtt. Hopóék szállnak ki belőle, üvegekkel, és vigyorogva jönnek be a telekre. Vikire nézek. Ő vissza, majd boldogan mosolyogva tápászkodunk fel. Mielőtt még lemennénk, még visszafordulok, és végignézek rajtuk. Jó helyen vagyok.

Hogy ez hogy jön ide? Nem tudom... csak jól esett leírnom. - mindazonáltal a fényképeim között megtaláljátok mindannyiukat -

---------------

2006.10.04

Vhhhreagrhhhhh - - - Életvidám halálhörgés
 

Na, gondoltam idebiggyeszetk valamit erre a hónapra is.
Mit is... mit is?
Megvan. Bekötötték múlthéten a webtot ethómra, úgyhogy mostmár innen tolom kőkeményen.
Aztán, lássuk, mit érdemel még a nagyérdemű... Tegnap >- kedd, 3.-a -< nemnormális nagyúti ivócimbim kitalálta, harmadik órában hogy "basszunk be" mert szerelmi bánata van. Nos, mivel nem lehet felügyelet nélkül inni, el kellett kisérnem, és 0,5 lityi stella, meg egy "orosz" kör vodka után mindjárt nem látta olyan borúsnak a dolgokat, ja visszafelé bekukkantottunk egy talponállóba is, ami nekem már nem tetszett, de ez van... Vissza dolgozatot írni... Király... csak arra nem igazán emlékszem mit is írtam. Mind1, köv óra megint lyukas, vissza a törzshelyre. Még két kör vodesz, és vissza tesizni... ááá... szörnyű volt.///Itthon azért még a seggére vertem egy vörösnek-bornak///Másnap morci voltam egész nap... vajh miért????
Most meg itt ülök és írom ezeket a baromságokat, ahelyett hogy azt írnám, hogy lehet, hogy szerelmes vagyok, bár ezt még nem szeretném elkiabálni, lehet hogy lesz belőle valami. Na, ha lesz ígérem megírom....
 
 
Mára ennyi. Vörös Vezér kiszáll............ sistergés, hagyafoci

----------------

2006.09.12.

Depresszió... közvetítés lelkem mélyéről.

Üldögélek. Mozdulatlan nyugalom s csend vesz körül melyből kitörni akarok, de nem megy... S érzem belül valami baj van. Fáj. Vagy nem. De igen...
Aktív szeretethiányom van. Szerintem. Se Nő, Se Sör, Se Pénz effektus. Csak már rossz egyedül lenni. Miért nincs egy olyan lény/lány a földön, aki kedves, aranyos, és a mosolya felmelegítené jégtömbbé fagyott lelkemet?
 
sz*r a magány.
 
Sokat kérek?
 
 
Szerintem nem... itt a schoolba is látok annyi balf*szt, olyan aranyos lányokkal, s töröm a fejem, hogy ők miért, s én miért nem...?
Mind1... ez az én sorsom belenyugszom, és kész. Jobb így sem lett...

Feltűnően kevés ember elérhető MSN-en hétfő reggel. Egészen pontosen 1.

Igazából semmi újdonság. Sőt, voltaképp arról van szó, hogy a régi, rejtettbe tett bejegyzéseim újra felszínre hozom, hadd tanuljon belőle mindenki aki erre jár. Akiről szól igazából a nagyja bejegyzés azt már réges rég nem érdeklem, sőt akkor sem érdekeltem amikor a legelső betűt leütöttem a  "boldog" párkapcsolatunkban megfogalmazott naív, de amúgy jóra sikeredett postjaimban. Avagy akit érdekel láthatja az ívet, hogyan indul egy életvidám blog, és hogyan csap át a deviancia hullámain, hogy aztán mélyrepülésben haladjon a szociopataság édes hazája felé. Alkohol vagy kóla, némi ropogtatnivaló szinte kötelező. Szappanopera ez, kevés fordulattal, de annál több élvezettel. Jó étvágyat hozzá.

Kiegészítés: Most jutottam a végére XD Gyerekek, ezt érdemes olvasni XDXDXD Vannak olyan frázisok benne, hogy röhögve fejelgettem az asztalt. Ilyeneket annak és azért ír az ember akibe fülig szerelmes. És azt hiszi majd ki tud csavarni valami pici reakciót. De most már ez nekem... nyálas. Sajnálom kicsit, hogy az irodalmi énemnek annyi, de talán jobb is ez így. De most komolyan. Kezdjétek az elejétől a múltban, haladjatok a vége felé, a jelenbe, és látni fogjátok az exponenciális leépülést. Gyász, bazmeg, gyáááász! XD

Avagy mi indítja be nálam az elvonatkoztatott "művészetet". Elvonatkoztatott, mert az ilyesmi bohóckodás a kívülállónak nem az, csak én nevezem néha így.

1.) Egy ceruza.
     Ha a kezembe kerül már rajzolok vagy írok. Legtöbbször csak kusza firka vagy pár sor.
2.) Figyelemfelkeltő dolgok. 
    Buszon, utcán, előadáson, tévében, akárhol. Egy érdekes, nem szokványos, vagy csak megkapó testhelyzet, mozdulatsor, megnyilvánulás. Fejben lemodellezem, aztán megpróbálom megörökíteni, akár szavakban, akár rajzon. A legtöbb blogbejegyzésem mellé, mikor csak nyers vázlatban írom telis tele van rajzolva akár arra vonatkozó, akár attól eltérő dolgokkal. Csak ugye az nem kerül ki a nyilvánosság elé.
3.) Hangulat.
     Azt hiszem ezt nem kell magyarázni. Mostanában ritkán voltam sokáig jókedvű. De azt hiszem a postokon keresztül ez át is jött.
4.) Zene.
     Mostanában Linkin Park a jellemzőbb de mellette Cage te elephant, Alabama 3, Godsmack, Foo Fighters, AC/DC... minden amit szeretek. Hallgatom, eszembe jut valami, és csinálom.

"...Nem akarok már csak füstöt meg lábdobot..." - Tankcsapda

Hétfő este van, ami egyenlő azzal, hogy a pusztíthatnék, a romboló ösztön megjelent bennem. Kalapáccsal szétcsapni bébifókák fejét. Kismacskákat széttaposni. Vérespéppé verni valaki arcát, hogy csak húscafatok maradjanak. Felrobbantani épületeket. Bármit ami árt. Rombol. Pusztít. Lassan ez átsiklik a nihilbe. Minden mindegy. Minden üres és távoli. Keddre jobbára elpárolog a dolog, de most még tobzódok benne, és kell minden erőm hogy ezt a destruktív hajlamot zablán tartsam. Hogy mi lehet az ok? Talán az iroda. Látni a sok majmot akik embert játszanak. Látni magam, a szép csomagolásomban, a dinamikusan kötött, kifogástalan nyakkendőmben és vasalt ingemben, mint valami torz karikatúra; mindez azért, hogy elhigyjük: vagyunk valakik, és ettől leszünk valakik. A kultúrmadzagtól. (Nyakkendő.) Gusztustalan módja a hazugságnak, de le kell nyelnem a dolgot. A cég egyébiránt jó dolog. Segítünk, ha tudunk és ez jó. Csak a szkepticizmus, a negatív hendikep, a sztereotip fogadtatás amiből indítunk az ügyfelekénél; az az igazi szélmalomharc. Akárcsak az emocionális, érzelmi életem.

"...Oly sokáig voltunk lenn, nem is tudjuk milyen fent..." - Hobo Blues Band

Mély igazság. Elbasztam a kapcsolatommat egy olyasvalakivel aki szeretett, olyasvalakiért aki nem lett és nem is lesz soha rá képes. Nem, nem sírom vissza a régi dolgokat, csak... na, mégis csak jobb volt az mint ez. És nem tudom hogyan tovább. Pontenciális jelöltek persze mindíg akadtak, és akadnak. De ugye a mosoly ígérete nem ekvivalens a felhőtlen boldogsággal. Valamiféle gát munkálkodik bennem aktívan, ami megakadályozza, hogy elmélyítsem a kapcsolataimat a barátnő-jelöltjeimmel. Nem ismerem a módszert. Kimaradt az efféle empirikus tapasztalatszerzési időszak, s bár az többször bebizonyosodott, jól bánok a szavakkal mind szintaktika, mind szematika terén; céljaim eléréséhez mégsem tudom őket használni. Addig is, amíg nem találok megoldást erre, nem marad más, mint nézni a kolleginákat, és a többi "lánybarátom"-at arra érdemtelenekkel enyelegni, én meg véresre verem az öklöm egy beton oszlopon, hogy kiadjam a feszültséget magamból. Mert az jó.

Ritkán van az hogy filmről írok kritikát, és mégritkább az, ha az IMDB értékelésével egyet értek. Sőt az, hogy a nézőtéren csak hárman ülünk, az a legritkább (Westend Palace, Hétfő 11:00). Ez esetben viszont sajnos/szerencsére egybevág az IMDB pontszám, az általam jogosnak vélt értékeléssel. (7/10)

A film érdekesen indul, nagyívben tör előre, aztán a váratlanul beálló mellékszálak, a monologizálások, és a múltba történő visszautalások vissza-vissza rángatják a cselekményt. Aztán újra nekilendül a dolog, aztán megint lefékez. Nagyjából úgy néz ki, hogy az alkotónak/alkotóknak volt egy jó ötlete, ez viszont nem töltötte volna ki a játékidőt, hanem folyton folyvást meg kell szakítaniuk magukat. Ennek az eredménye az lett, hogy a néző valóban csak néz, de nem ért semmit a film felére. A végére persze eljut a nagy konklúzióhoz, mint minden hasonló stílusú film, de hogy mi az... hát azon még gondolkoznom kell. Ez történik, ha egy jó gondolatot nem tudják merre vigyenek és csapkodnak vele össze vissza. A színészi játék, a vágás, az operatőri munka, a kosztümök, a világítás... stb... hibátlan ettől függetlenül, épp ezek miatt ér annyit a film amennyit. Kár érte, alakulhatott volna jobban is.

Szemét kinyitja. Egyenetlen a plafon. A paplan alatt meleg van. Hideg szellő az arcon. Felül és kifordul. Láb keresi a papucsot. A szoba hűvös, de a levegő elhasználódott. Ablakot kinyit. Irány a fürdő. Csapot elteker, a víz csobogás töri meg a csempeszoba csendjét. Törölköző az arcon. A durva anyag a nyirkosságtól felpuhul. Tükörben ismeretlen arc. Kilépés a fürdőből. Ablakot becsuk. Fűtést felteker. Felöltözik. Póló és melegítő nadrág. Reggelizik. Az napi sajtót olvasva kanalaz a műzlibe. Halkan csilingel a kanál a porcelánon. Gyorsan, precízen elmosogat. Letörli az asztalt. Az újságot a tartóba teszi. Kezén érződik a fémes tintaszag a friss újságtól. Órára néz. 9:41. Nappaliba megy. Tévét kapcsol. Az LCD kettőt pittyen. CNN. Hírek. Leül a kanapéra. A bútor halkat nyikkan. Kinéz az ablakon. A padló-plafon ablakot eső nyaldossa. Visszanéz. Hírek. 10:00. Kikapcsolja a tévét. Felkel. WC-re megy. Kijön. Fürdőben kezet mos. Laptop elé ül. Halkan surrog a gép. Társkeresőt weblapra lép. Átnéz a laptop monitorja felett. Fekete fényképtartóban egy kép. Fényképen Ő és egy nő. Átnyúl. Arcára borítja a képet. Visszatér a site tanulmányozására. Elmerül a böngészésben. Jobb alsó sarokban lévő órára néz. 12:27. Felkel. Konyhába megy. Fagyasztóból egy pizzás dobozt vesz elő. Kibontja. Jégvirágok nyílnak a dobozon a hirtelen szobahőmérséklettől. Tepsire dobja a fagyasztott pizzát, sütőbe teszi. Feltekeri a sütőn a hőfokot. Felizzanak a ledek a kijelzőn. Visszatér a nappaliba. Visszül a laptop elé. Tovább böngészik. 12:45. Vissza a konyhába. Kiveszi a pizzát. Megégeti az ujját. Felszisszen. Folyóvíz alá tartja kezét. Megtörli. Kiteszi a konyhapultra. Kést vesz elő, felvágja négy felé. Tányérra csúsztatja. Hűtőből narancslét vesz ki. Tálcára teszi az ebédjét. Visszatér a nappaliba. Bekapcsolja a tévét. Flmcsatornát keres. Eszik. Filmet néz. Eszik. Iszik. Eszik. Filmet néz. Iszik. Leteszi a tálcát. Végignézi a filmet. Órára néz. 15:23. CNN. Hírek. Felkel. WC-re megy. Kijön. Fürdőben kezet mos. Laptop elé lép. Kikapcsolja a gépet. Nyújtózik. Lecsukja a laptop monitorát. Halkan csattan a zár. Kikapcsolja a tévét. Könyvet vesz le a falat elfoglaló könyvespolcról. Fotelba zöttyen. Álló lámpát kattint. Olvas. Helyezkedik. Olvas tovább. 18:06. Felkel. Hálóba megy. Kinyitja a gardóbszekrényt. Az ajtó nyikordul. Inget vesz ki. Aztán egy szövetnadrágot. Övet. Zakót. Fürdőbe megy. Levetkőzik. Zuhany alá áll. Megnyitja a csapokat. Lezuhanyzik. Kilép a víz alól. Elzárja a vizet. Megtörölközik. Kimegy a hálóba. Áll az ágy előtt. Akklimatizálódik. Felöltözik. Tükör elé áll. Megköti a nyakkendőt. Éjjeliszekrényről felveszi a karóráját. Csuklóra csatolja. Fiókból pénztárcát vesz elő. Belső zsebbe teszi. Kimegy az előszobába. Cipőt húz. Beköti szorosan. Megigazítja a zakó ujját. Végigméri magát a tükörben. Felmarkolja kulcsait. Kilép az ajtón. Kettőt kattan a zár, ahogy a kulcsot megforgatja benne. Hívja a liftet. 23-25-27-29-31-33-35-37-39-41-43-45-47-49-51-53-55. Ding. Az ajtó kitárul. Belép a liftbe. Megnyomja a földszint gombot. Az ajtó becsukódik. Halkan Vivaldi Négy évszakjának egyike csendül fel. 55-53-51-49-47-45-43-41-39-37-35-33-31-29-27-25-23-21-19-17-15-13-11-9-7-5-3-1. Ding. Az ajtó kitárul.

Folyt köv. Majd egyszer.

Mind külsőleg, mind belsőleg szeretnék egy kis módosulást eszközölni a blogon. Külsőleg azért mert már kicsit unalmas a retinazsibbasztó fekete-szürke téma. Így lesz szürke-szürke. Belsőleg azért, mert rossz passzban volt egy jó barátom, és felvidítás végett jópofa postot akartam volna neki ajánlani a blogomon, de ilyet nem találtam. Csak a szürreál, csak a groteszk és csak a deviancia. Ez így nem lesz hosszútávon oké. Szóval...

2010 a Tigirs éve. Vagyis az én évem. Roarrr.