James life

A függöny összerándul. A bohóc még pár pillanatig áll a fűrészporral felszórt porondon, majd megfordul és lesétál egy mellékajtón. Csillogó flitteres fickó siet el mellette, válluk ütközik. A porondmester rámordul, majd a már előkészített széles vigyorral a függöny felé rohan. A bohóc színes zakójának belső zsebében turkál, egy gyűrött cigisdobozt vesz elő és egy szálat lök ki belőle. Rágyújt. Egykedvűen meredve sétál tovább hatalmas cipőiben, az öltöző felé. Benyit, felkattintja a villanyt. Szűk helység, teli ruhával, kosztümmel. Az egyik sarokban asztal, tükörrel, előtte szék. Mélyet sóhajtva ül le. Kifújja a füstöt, leteszi a cigarettát. Unott, lassú mozdulattal húzza le szivárványszín parókáját és teszi egy műfejre. Felveszi a cigarettát, beleszív, visszateszi. A sminklemosótol tocsogó szivacsért nyúl, és módszeresen letörli széles mosolyát, óriásira rajzolt szemöldökét. Szomorkásan görbülő szája apró mosolyra húzódik, ahogy meglátja magát a tükörben, majd ismét a cigiért nyúl. Elgondolkodva forgatja kezében a kis fehér rudacskát, majd beleszív. Kikapcsolja a csokornyakkendőjét, kihúzza az ingnyakból, hanyagul elhajítja. Kigombolja csupafolt ingét, és kibújik belőle. Bádoglavórt húz elő a ruhahalom alól, egy kancsóból vizet önt bele. Kicsit berzenkedve mossa arcát a hideg vízben, de annál módszeresebben. Dolga végeztével a használaton kívüli ingbe törli arcát, majd a székre teríti. Kibújik buggyos nadrágjából, és a keskeny fémszekrényből előveszi ruháját. Farmerébe bújik, és csíkos inget vesz fel. Szőkésbarna hajába beletúr, majd ismét a cigarettáért nyúl. Szája sarkába tolja, nekiáll bekötni a bakancsát. Dolga végeztével végignéz magán, majd az ajtóhoz lép. Körülnéz, lekattintja a villanyt, s kilép az ajtón. Új emberként sétál végig a sötét folyosón. Bőrdzsekije belső zsebét holt súlyként húzza egy .38-as pisztoly. A hátsó kijárat felé tart. Kinyitja, kilép rajta. A folyosón végigömlik az éjszakai hold hideg, ezüst fénye. Az ajtó bezárul mögötte, ismét sötétség a folyosón. Pár perc múlva tompa dörrenés zaja töri meg a közlekedő folyosó csendjét.

- Hé, Joe! Állísd csak meg! Hozzad a mérőbizbaszt!
- Jajj, ne már Steve. Az biztos jó még.
- Nem, Joe, erre utasítás van. Na hozzad...
- De szemre látom, hogy jó.
- Ne hülyéskedj, a lányomé is ekkora, pedig csak 11 éves.
- Te beteg állat, kukkolod a lányod?
- Nem, te barom, de azért csak látom ruhában is.
- És ha kitömi papírral?
- Na, ne ágáljál már, a főnök így is cseszeget vele, hogy nem haladunk az anyaggal. Hozzad azt a vérővackot, addig visszatekerem és kikockázom.
[...]
- Na, mondtam hogy jó, még belefér.
- Jó, igazad van, de erre szabály van. Le kell mérni mindet.
- Azért kíváncsi vagyok, máshol is néznek ennyi pornót a rendőrök munkaidőben.... vagy csak mi szívunk ennyit...

http://hvg.hu/panorama/20100128_ausztralia_porno_pedofilia_kis_mellek.aspx

Nem kevés keserű szájízzel kezdek most neki az aktuálhelyzetem felvázolásának.

Az utóbb időben - és vegyük a történelmi hűség kedvért ezt az időt a múlthét hétfőtől datálva - szociális kapcsolataim sorra dőlnek össze. Hosszú (hónapok-évek) és rövid (napok-hetek) távon egyaránt. Vagy egy évek óta tartó barátság (?) szakad meg indolatlanul, vagy csak egyszerűen ignorálnak, mint embert, stb. Okolható persze a véletlenek torz összjátéka, avagy a január az év hétfője; vagy okolható a magatartásbeli differenciálódásom is (bár ez eléggé kirívó eset), olyan mindegy. Belefáradtam hogy tíz körömmel tartok össze magam körül egy jó társaságot, akik ha kell akármikor, egy pillanat alatt számíthattak rám, legyen az egy jó beszélgetés, fizikális vagy ritkán anyagi segítség. Sorra porladnak szét ezek az emberek körülöttem, akiket fix pontnak hittem. De nem csak itt vannak viharfelhők, hanem családi és anyagi fronton is. Amit szeretnék, az inverzére fordul, és nem tudom ki mozgatja a szálakat de már esengve kérem fedje fel magát, adjon választ a miértre.

Persze a pozitív gondolkodás magva, mint a kagylóban szunnyadó igazgyöngy itt is megvan:
#1. Aki semmiség miatt, ok és indok nélkül hagy el, az ennyit is ért.
#2. Aki nem vesz valamilyen módon ember/barát számba azt talán már nekem se kéne.
#3. Ami nem megy azt nem kell erőltetni.

Kis elvonatkoztatás, a tisztelt kommentelőknek:
A vonatot lekéső ember azért had basszamázzon kicsit, had rágja magát azon hogy lekéste a szerelvényt anélkül, hogy vidítani vagy letorkolni kell. Felesleges. A 'megázáson túl tudja jól, jön újabb vonat amivel elér a célba. Szóval nyugi, nem süllyedtem megint a deviáns viselkedés önsajnáltató mocsarába csak a következő vonatot várom és azon gondolkozok: azért jól esne ordítani egyet.

 És akkor tiszteletteljesen megragadnám az alkalmat, hogy sok boldogságot, egészségtől duzzadó, örömteli párkapcsolatot, eredményekben és sikerekben gazdag, de mindenekelőtt nyugodt, stresszmentes életet kívánjak exbarátnőmnek, Áginak, akire _újra_ rámosolygott a nagybetűs SZERELEM.
 

Igen. Egy pikírt fasz vagyok. Tudom.

Amit ide tenni akartam még nekem is túl szürreális. Elég annyi, hogy hosszú, és nem tartozik sokmindenkire. De tényleg szürreális.

Ez itt a mélypont. Nem mondasz valami alkalomhoz illõt?

Végre szabad voltam – felszabadított a reménytelenség.

Szánalmas vagy! Nézd meg, mit csinálsz!... A mélypontot elérni nem hétvégi kirándulás és nem is jógakurzus. Ne kapaszkodj bele mindenbe! Engedd már el magad végre! Engedd el!

Ha most meg kellene halnod, elégedett lennél az életeddel?

Az önfejlesztés önkielégítés. De az önpusztítás...

Megvolt az első életközeli élményed!

Szokás mondani, hogy azt bántod, akit szeretsz. Ez fordítva is igaz.

Kezdem megérteni a Harcosok Klubját. Köszönet érte.

Apu agydaganata vagyok. Apu jobboldali halántéka fölött alakultam ki, 2 centivel az ütőér felett. Először csak migrént okoztam neki. De a fejfájások mind sürűbben jelentkeznek. Hízok, gyarapodok. Már akkora vagyok mint három gombostűfej. Apu sokat stresszel, és keveset élvezi az életet. Ezért nem tűnik fel neki a gond. Mivel inoperábilis vagyok, nemsokára megölöm aput.

A Finansz című orosz gazdasági folyóirat 2009 elején kísérletbe kezdett: befektetési portfóliót alakított ki egy állatszínházi kedvenccel, Lukerija csimpánzzal. Az állat elé kilenc pénzügyi szakértő és a majom idomára jelenlétében kiraktak 30 kockát, rajtuk különböző, a moszkvai tőzsdén jegyzett cégek nevével. Lusa a bizottság számára ismeretlen megfontolások alapján nagyon határozottan kiemelt a sorból 8 kockát. Az emberek azután az ezeken szereplő 8 cég részvényeire osztották el a kísérletre szánt virtuális egymillió rubelt abból kiindulva, hogy a majom tőkéjét egyenlő arányban osztaná meg köztük.

A Finansz munkatársai ettől kezdve folyamatosan figyelték Lusa - ez a csimpánz beceneve - portfóliójának alakulását, és csodálkozva látták, hogy befektetéseinek rendszeresen gyorsabban nőtt az értéke, mint a tőzsdeindex, továbbá mint számos jónevű befektető cég portfóliójának értéke. A folyóirat munkatársai azzal vigasztalták magukat, hogy ez véletlen, majd hosszabb távon derül ki az igazság. Kiderült: egy év alatt a moszkvai tőzsde indexe 107 százalékra nőtt, a legjobb befektetési alapok 109 százalékot értek el, Lusa viszont 194 százalékos eredményt ért el, vagyis közel megduplázta tőkéjét.

A szakértők szerint Lusa első sorban az állami Szerbank papírjaival kaszált nagyot, amelyek értéke messze átlagon felül emelkedett, míg a majom által kiválasztott többi cég is jól, de a lassan fellendülő piacon nem átlagon felül teljesített. Lusa keresetéről a Finansz munkatársa a Komszomolszkaja Pravda című lapban számolt be. Hozzátette: Amerikában is volt már hasonló kísérlet, és az amerikai majom is maga mögé utasította emberi vetélytársai 70 százalékát. Nem kizárt, hogy hosszabb távon halványulnak majd Lusa sikerei, a Finansz majd erről is beszámol, mert továbbra is nyomon követi Lusa virtuális portfóliójának alakulását - írta a lap.

Forrás: nol.hu/mozaik/egy_majom_lett_a_legsikeresebb_befekteto_oroszorszagban

------------------------------------

No comment.

I. Mindenki hazudik.
  - Ez axióma. Kár lenne mélyebben belefolyni. Te is csinálod, én is csinálom. Észrevétlenül, vagy szánt szándékkal, egyre megy. Hazudunk, mert az igazság nem fér fel az arcunkra, vagy mert kíméletesek akarunk lenni. Önfényezés, vagy érdekóvás. Az eredmény ugyan az. Hazudni fogsz, mert hazudnod kell.

II. Mindenki kurva.
  - Ez már ki kell bontani. A magva a megalkuvás. A Sötétség fejedelmével kötött kis, vagy épp nagyszabású egyezségek, amiért eladod a lelked, ergó eladod magad. Vágyak, óhajok, célok... Van aki pénzért teszi, van aki elismerésért, van aki szerelemért, van aki a saját lelkiismeretét akarja elaltani. Mindíg odaírod a neved a paktum alá a pontozott vonalra. 

III. Tégy amit akarsz.
  - Amíg nem sértesz írott, paragrafusokkal tűzdelt törvényeket. Az erkölcs és a szociális normatíva már nem számít. Nincs ilyen ugyanis. Amit az egyik fél még beletartozónak érez, a másik elítél. Vagy épp másban ítéli el azt, amit valójában ő is csinál. Nézz magadba, hiszen az előítéletek is itt kezdődnek.

IV. Csak ember vagy.
  - Akarhatsz más lenni. Elhatározhatod, világokat fogsz megváltani... hát tiszteletteljesen közlöm: nem fog menni. Ágálhatsz a sorsod ellen, maximum elodázod a végzeted, közben kiégeted magad, ahelyett, hogy örülnél a jó periódusoknak. Egy fecske nem csinál nyarat, ahogy a mondás is tartja. Az ember egyedül ehhez _mindíg_ kevés.

Alakul, de még nem az igazi. Ha már havazik, ne olvadjon. Akkor havazzon és legyen havas minden.

Azt hiszem elindultam egy úton, ami előbb utóbb ki fog fordítani jelenlegi magamból, hogy egy más mentalitású, életszemléletű ember legyek. Mást  írok, nem jobbat vagy rosszabbat. Biztos lesznek jó tulajdonságaim is, de ugyanilyen biztosra veszem, hogy néhány rossz is fog hozzájuk társulni. Új év, új remények, új lehetőségek. Azt hiszem ennyi értetlenkedés a részemről a társadalmi beidegződések miatt éppen elég, innentől már csak felfelé visz az út.

És akkor most zene.

- És a tavalyi év Szkepticista Szemlélet díját átveszi... - dobpergés, majd a nyíló boríték surrogása - ... Tábori "JerryJames" Imreeeee....
 A kamera ráfordul a nézőtérre, ahonnét egy fiatal, körszakállas srác áll fel hihetetlenkedő arckifejezéssel. A szomszédai rázzák a kezét, aki előtt elhalad megveregeti a hátát. Majd ráfordul a bársonyszőnyegre, és felkocog a pódiumra. A dijat átveszi, immár vigyorogva, majd a magasba emeli.
- Beszéd... - súgja a műsorvezető.
- Ömm igen. - Hajol oda a mikrofonhoz. - Köszönöm! Köszönöm ezt a rangos díjat, bár nem igazán érdemlelm meg szerintem. Köszönöm édesapámnak, aki egy alkoholista csődtömeg, aki miatt megutáltam minden illuminált egyént, és nyers modorban értekezek embertársaimmal, ha épp eszembe jut, mit kellett 23 év alatt elviselnem... - A díjat forgatja meghatódottan. - Köszönöm édesanyámnak, aki alig enged levegőhöz nap mint nap, menekülvén kibírhatatlan férje elől. És persze köszönöm a többi családtagomnak, közeli és távoli barátaimnak, akik egy pillanatra se képesek ledobni a hazugság álcáját amik magukra húztak. Hálás vagyok mindenkinek, aki a képembe hazudik, és azt hiszi nem lehet rájönni. Nélkülük nem jutottam volna mára ide. - Emeli kicsit meg az üveg idolt. - Remélem a közeljövőben is lesznek emberek akik félreismernek. Akik megbántanak ok nélkül. Akiktől bár őszinteséget várok, csak a nihilt és a ferdítést kapom. Hálás vagyok a hazugságokba szőtt hazugságokért, az ebből adódó önfényezésért és piedesztára emelésért. Isten tartsa meg jó szokásotokat. Találkozunk 2010-ben! Köszönöm!
 Tapsvihar, majd könnyű zene kíséretében lesiet a szinpadról meghatódottan, szemét törölgetve, kezében a szobrocskával.

Hát akkor nincs más hátra mint mindenkinek Sikerekben gazdag, Boldogabb Új évet Kívánjak!

Lezárult egy év. 2009.12.31. Itt az ideje év értékelő összefoglalást írni.

A 2009-es év nagy reményekkel indult a számomra. Kinyíltak a lehetőségek, hisz már elhatározás szinten állt, hogy a melót otthagyom, amint megkapom az értesítőt a fősuliról. A téli hónapok gyorsan elmúltak, és jött a tavasz. Virágba borult volna minden, ha nem lett volna ilyen későn érő tavaszunk. Esett és esett. Már-már olyabá tünt, az ősz akar visszafurakodni, de aztán valahogy mégiscsak melegedni kezdett az idő. Hipp-hopp. Két hét alatt lezajlott az átmenet és beállt a nyár. Megkaptam az értesítőt, hogy felvettek, elkezdtem tervezgetni a jövőmet. Villamosmérnök hallgató. De szépen is csengett a gépek sziszegése között. Akkor még nem sejtettem, hogy nem lesz ilyen egyszerű. De ne rohanjunk a dolgok elé. Rékával júliusban tartottuk a második évfordulónkat, és ez engem akkor elgondolkodtatott. Pánikszerűen kezdtem magamban gondolkodni, mert úgy éreztem magamra zártam egy olyan ajtót, amit nem kellett volna. Szerettem őt, de egyre kevésbbé. Problémák voltak vele, az anyjával. Kevés időt voltunk együtt, és ez még több bajt implikált. Nem csoda, hogy megpróbáltam másokkal kitölteni az űrt. Persze igaából egyvalaki tudta volna felváltani, hisz végig olyan lányt szerettem volna, akivel akkoriban mélyülhetett el a barátságunk. Ő volt Ági. Kölcsönösen kerestük egymás társaságát, és szinte a részemmé vált a vele történő beszélgetés, és az, hogy a közelemben van mindíg. De mivel nap mint nap szembesültem vele, hogy más valaki kell neki, pontosabban más valakije van, ezért bánatomban ismét elkezdtem keresgélni. Bár hülye terminus, hiszen két potenciális jelöltem volt csupán, és mindkettőnél kiderült, hogy 0 az esélyem. Peregtek a munkával töltött napok, elérkezett a szeptember, a búcsú napja a gyártól. Fel sem fogtam a történéseket, hogy mennyi embert hagyok hátra, akivel az elmúlt 1,5 év alatt megismerkedtem, és megkedveltem. Egyvalaki hiánya emésztett, azé a lányé akivel olyan jóban voltam. Ezen agyalva rugdostam a köveket miközben eljöttem a cégtől. Végül is az MSN rendszerén tartottuk a kapcsolatot, így töltötte az űrt, amit hátrahagyott, és ez jó volt. Rékával egyre többet veszekedtünk, martuk egymást, éreztem ennek véget kell vetni. A suli megkezdődött, és elég szépen indult, nem tűnt vészesnek. Remek órarendem alakult ki, és tényleg tetszett. És akkor elérkezett az édes október. Édes, mert mint utóbb kiderült Ági is érzett irányomba valamit, és én is csodáltam ugye őt már régóta. Egy-egy merész lépéssel kiléptünk a kapcsolatainkból, és egymásra találtunk. Boldog voltam. hihetelen volt számora, hogy megütöttem a főnyereményt. Gyönyörű, okos, csodálatos lány, és szerettük egymást. Minden sínen volt... utolsó munkabérem megérkezett váratlanul, pörögött a suli, szerettem tiszta szívből egy olyan lányt aki viszontszeretett. Álom volt. Sínen volt minden. A vonat csak ezután jött. Október végén elkövettem egy olyan dologot, amit talán a külső szemlélő nem bírálna keményen, de egy zsenge kapcsolatot könnyen összezúzhat. Lényegében Ági azt hitte, kötődök még egy másik potenciális jelölthöz, pedig szó sem volt róla, hiszen madarat tudtam volna fogni, mert Ő velem van. Szóval beindult a szenvedés gépezete. Ő féltette magát tőlem, hogy megbántom, és én szenvedtem amiért ellökött. Próbáltam mindenhogy a lelkére beszélni... előbb térden aztán arcon csúsztam előtte; nem ment, nem hitte el nekem az igazat. Aztán újabb fiaskó; csoporttárs magánakciója révén süllyedt a mocsár alattam, email feltörtés gyanúja miatt immáron látni sem akar. Pedig éppen én voltam aki értesítette erről Ágit, én nem alacsonyodok le ilyen szintre. Fáj, hogy azt hiszi rólam, ilyen vagyok. És ekkor már javában beállt a november. Elkezdtem befordulni, hisz senki sem kell már nekem igazából. A híresen nagy csapodár, aki egy nő után sóvárog. Hikomat Casanova. Vicc... Őbenne láttam meg magamat, és az ilyet nem dolgozza fel az ember. Hát végülis így-úgy, de beállt a december. OVB meló, sulivizsgák, karácsony. Mind-mind kellemes lenne, ha az ember kiegyensúlyozott. De egy ilyen varrásmentén szétfoszlott rongybaba, mint amilyenné váltam, mind egy-egy ostorcsapásnak éli meg. Legfőképp a karácsony. Szeretet ünnepe. Ájvé. A szokottnál is morózusabban, totálisan magamba fordulva ülni a fa alatt. Azt hiszem jó kontraszt voltam a fenyővel. És itt a szilveszter. Anyám karácsony után dobbantott Pestre, nővéremék otthon, én egyedül maradtam az alkesz faterral több mint egy hétre. A ház már cefreszagú, a szobámon kívül nincs fűtés, és a napi kiabálások már megszokottá váltak. Összeszedtem valami tüdőhurutot, köhögök és fulladok egész nap, csak néha jó rövid időszakokra. Úgyhogy elmondható, hogy ez a jelenlegi állapotom érvényes úgy az egész évre. Egy nagy rakás szar mögött megcsillanó napfény.

Mindenkinek BoldogABB Új Évet Kívánok!

Igen, igen. Új fejlécet kapott a blog, ám ez még erősen béta jellegű. Egyébiránt nem ez az egyedüli módosulás a blogban, néminemű rendszerességre kell törekednem, ezzel szerezve az életembe is rendszert. Szóval a programstruktúra a tervek alapján a következőképpen fog felépülni.

Frissíteni kétnaponta fogok, illetve szerdánként, amennyiben a szerdai visszatérő rovatként kötnöm kell magam a névhez. Ez lesz ugyanis a Szerdai Szürreál. Ez jobbára - mint ahogy a nevéből is kitűnik - valamiféle szürreális dolog lesz rajz, fotó, festmény formájában. A hét többi bejegyzése a fent említettek szerint fog zajlani. Egy kicsit kezdett egysíkúsodni a blog, ezért heti egy-egy alkalommal külön fogok foglalkozni vallással, filmekkel, saját gondolatokkal.

Voltaképp ennyit szerettem volna közölni. És akkor most a Szerdai Szürreál #1.

Ennél többet azt hiszem én sem tudok mondani.

Nem tudok aludni. Túl sok minden jár az eszemben. Semmi konkrétum, csak foszlányok, ideák. Sulival, melóval, lelkiekkel kapcsolatban. A kör mindíg ugyan oda tér vissza.

A lelkiek. Márpedig a kialakult helyzetből kilábalni nem könnyű. Pláne ismervén a dolog színét és fonákját... Az ügy bonyolódik. Vagyok annyira mazochista ugyanis, hogy egyszerre akarok két dolgot.

1.) Akarom, hogy velem legyen. Szeretném ha szeretne, ha tanúbizonyságát adná az érzéseinek, bizonyítva nem csak egy jó/rossz vicc voltam neki.

2.) El akarom felejteni. Haragudni akarok rá, éreztetni vele tetteinek következményét. Megbántani, ha kell, úgy ahogy ő megbántott engem a pikírt viselkedésével. De mivel az utóbbi az előbbi, az előbbi az utóbbi miatt nem megy, így patthelyzet. A tiszta lap lenne a megoldás, de a helyzet az, hogy nem jelentek jelen állapotban annyit neki, hogy ilyesmibe fogjon.
Hogy keressek mást... Nos, igen. Lehet vannak olyanok akik pikk-pakk eladják magukat... De én nem ilyen vagyok. Nem vagyok se jóvágású, sármos hapsi, és a bankszámlám se duzzad a vagyontól. Sosem tudtam "csajozni", nem a világom a pofátlan viselkedés, ami ehhez kell. Így azt hiszem érthető a problémám magva. Egy olyan húsbörtönbe lettem zárva amiből csak figyelhetem mások boldogságát, irigykedhetek a gyönyörre, amit egy csodálatos nő szeretete jelent, különösképp hogy pár pillanatra belekóstolhattam, hogy aztán végleg elérhetetlenné váljon.

Szeretet ünnepe, mi? Minden bizonnyal az elkövetkező pár napot ilyesfajta kínlódásban töltöm. Azért a többieknek kellemes, békés, ajándékban gazdag Karácsonyt kívánok.

Ezt a postot csak erős gyomrú olvasóknak ajánlom. Akik vizuális típusok, azoknál előny.

Bordán csikordul a penge hegye, ahogy a tüdő hártyáját átszúrva tolakszik előre. Egy erőteljes lökés, s a hideg acél vége vérpermet közepette előbújik a mellkasból. Élén vékony vérpatakok csurognak, a hófehér ingen szabályosnak induló, majd elfolyó bíbor paca öleli körül az idegen anyagot. Sípoló hang, a tüdő engedi magából a levegőt, a fegyver ütötte seben át. A forró életnedv apró buborékokat vet, amik rögtön szétpattannak, piciny pöttyökkel egészítve ki a rohamosan növő foltot. Fém és só szag a levegőben. Az egész olyan hirtelen történik, hogy időm sincs végig gondolni mindezt a pillanatba sűrített cselekménysort. Szúrást érzek a hátamban, s azt hogy hiába próbálok levegőhöz jutni, nem megy. Megrémülök. A kéz már a számon van, a pupillám kitágul. Kiáltani próbálok, de nem tudok. Cserzett bőrkesztyűbe bújtatott apró kéz satuként tartja az állam. Langymeleg lehelete tarkóm alsó részén lévő pihéket borzolja. Gyilkosom minden bizonnyal alacsonyabb nálam. Virágillat üt át a fémes vérszagon. Megtántorodok, de lábával azonnal betámaszt, nem esek össze. Ahogy gyors tempóban rohan belőlem a vér, úgy erősödik a zsongás a fülemben, a tekintetemre fátylat dob az agónia. A penge már nem hideg. Nem érzem magamban. Nem érzem másnak. A részemmé vált, utolsó pillanataimban. Átmelegítette a vérem, minden bizonnyal. Mivel már nem rángatózok, lassan a földre enged a támadó. Vöröses fekete haj borul az arcom elé, ahogy velem együtt hajol. Piszkosszürke, gyönyörű vágású szemek. Átkísér a tekintete a túloldalra. Szeme alatt apró könnypatak. Valamit suttog. Nem hallom. Nem fontos már. A földre fektet, az oldalamra. Lehunyom szemem. Átlép a fejem felett, majd elrohan. Kissarkú, fekete, térdig érő csizma. Kopp-kipp-kopp… Távolodnak a zajok. Utolsót lélegzem. A fájdalom már ismerős, de már nem foglalkozok vele. Lehunyom a szemem. Aztán… meghalok.

 Ölemben a babával léptem ki a sikátorból. Új emberként. És mint olyan, aki először ébred tudatára, szívtam magamba az információt. A marionettfigura pedig mesélt. A városról, ami egy ős öreg entitás. Aki dühös gyermekeire, amiért falják a húsát, és cibálják a szerveit. Ha késik a metró, vagy csak úgy kimarad egy kerületben az áram, esetleg gázrobbanás szedi áldozatait, az mind az ő műve. Nem lép színre, csak a háttérből rángatja sötét csápjait amit a félelemből sarjasztott és túrt vele az agyunk mélyére. Kiolvassa félelmeinket, és ellenünk fordítja. Drog és erőszak az utcán? Az ő műve. Bizalmatlanság, félelem egymástól? Az ő műve. Minden városlakó érzi valahol, hogy nincs valami rendjén, hogy valami hatalmas rángatja őket zsinóron. S mivel a valóság tébolyító lenne, ezért amit nem tud álcázni, megbújik a csatornákban, a romos házakban, az elfelejtett utcákban. Kísértetjárta hely? Badarság. Kísértetek nem léteznek. Csak a valóság, ami maszkot húz, hogy elfeddje rút arcát. Időnkét vannak olyan ostoba emberi lények, akik addig feszegetik a maszkot, mígnem meglátják a féregrágta, elrohadt arcot alatta, ami opálos szemeket mereszt rájuk. A város igazi arcát. Legtöbbször ez az utolsó amit látnak. Vagy ha vannak olyan szerencsések, megúszhatják a dolgot azzal, hogy az ép eszüket hagyják a bomló tetem fogai közt, ami lassú élvezettel zabálja föl az agyukat, s élvezik az agóniát, amit az elmeháborodottak művelnek. Sok ilyen őrültet látni diliházakban. Aztán vannak olyanok is mint amilyen én is vagyunk. Nem igazán épelméjűek, de nem is igazán bolondok. Többek mint az emberek, de kevesebb mint az élő, mégis halott város. A társadalom immár kivetett magából engem. Meghaltam, de mégis élek. Felismertem köteleim, amik a hulla markában összefutnak, és átadom magam neki. Szolgálom a város, hogy szolgáljam magam. Szimbiózis. Ez a kulcs. Csak így lehet túlélni az őrületet. Őrülté kell válni, s ez hatalmat fog adni.

Egen. Megkaptam a melót. És már az első buktató előttem tornyosul. 6 ismerősöm elemzését kell leszállítanom január 6.-áig, de úgy néz ki senki sem hajlandó erre. Az egyik a telefont nem veszi fel, a másiknak túl sok a tennivalója, a harmadik ezt nem érzi legitim dolognak, a negyedik meg nem szívesen osztaná meg a pénzügyi helyzetét egy (három) pénzügyi szakemberrel, mert van neki mellékesből befolyó tőkéje is. A dolog pikantériája abból adódik, hogy ha nem teszem le január 6-ig a 6 darab kitöltött elemző füzetet, akkor újra kell mennem heteken át a tréningre, bár nem értem miért. Hiába ülöm végig megint heteken át a tréningeket meg a kurzusokat, attól az emberek mentalitása nem fog megváltozni. Máshonnan meg nem tudok most sulihoz szükséges (és ahogy kinéz életvitelhez szükséges) pénzforrást teremteni, szóval patthelyzet.

Arcátlan: Szemtelen, törtető, számító. Nem foglalkozik tettei következményeivel, kihasznál másokat, hogy elérje céljait. Legtöbbször utólag tagadja ezt, és próbálja magát feltüntetni áldozatként.

Példamondat: A nő szemérmetlenül, arcátlan módon kihasználta a férfi érzéseit.

Következmények és viselkedések.

Etikus lenne-e futó viszonyba/viszonyokba lépnem ismervén azokat a körülményeket, hogy ezek a dolgok igen hamar eljuthatnak valakihez, aki minden bizonnyal neheztelne rám avégett? Viszont hedonizmusom már kezd olyan mérteket ölteni, ahol már nem hiszem, hogy képes vagyok helyes következtetéseket levonni, így megvan rá az esély, hogy saját magam állítom a későbbiekben kivégző osztag elé, csupán mert engedek a pillanat csábításának. Vagy nem. Vagy nem is számít az egész, hiszen már réges rég egyedül maradtam.

A kérdés adott: boldogság és bizonyos tágabb értelemben vett kielégülés most, nem számolva a jövőbeni történésekkel, vagy türelmesen várok, és bízok abban, hogy lesz valami változás a mostani "rendben"?

Konzekvencia vagy deviancia?

Figyelem a falról visszapattanó kék labdát. Kinyújtom a kezem és elkapom. Csuklóból lendítem újból. Repül a gumilabda, koppan, majd visszaugrik. Elkapom-eldobom. Ha tanácstalan vagyok, vagy egyszerűen nem tudok magammal mit kezdeni, ezt csinálom órákig. Nagyon jól tudok gondolkozni az életemről eközben.

Fáj az elvesztett szerelem. Túllendült az időmérleg, hosszabb ideje váltunk szét, mint amennyit együtt töltöttünk. Három-négy hete mélypont volt nekem. De mára kiürült belőlem minden. Kikapartam mindent ami elrohadt, már csak a hege van. Ülök a buszon, az elrohanó tájban ár nem őt látom, hanem a nyirkos decembert. Állok a metrón, nem köt le a gondolat, mi van vele, hanem az, hogy elérem-e a villamost. Ilyenkor rádöbbenek saját magányosságomra. Nincs már számomra senki, magam ura vagyok. Nem kell elszámolni senkinek a tetteimmel, nem vagyok felelősséggel senkiért. Pár emberen kívül nem tartom a kapcsolatot senkivel. Hogy ez befordulás-e, vagy csak önmentő mechanizmus, nem tudom. Nem is érdekel.

Nyújtom a karom, mellényúlok. A labda a sarokba pattog. Kelletlenül felkelek, lehajolok érte. Visszaülök, újra kezdem a játékomat.

Gusztustalan ez a világ. Csak a szex, a botrány meg a mókusvakítás köti le a rohanó figyelmet. Minden amin megbotránkozhat a paraszt. Kenyeret és cirkuszt a népnek, mi? Na, nép akkor örülhetsz akkor. Benkő-show. Köszönjük média! Persze nem nézi senki. Kicsit olyan ez mint egy Howard Stern műsor. Aki szereti 17 percet hallgatja. Aki utálja több mint két órát. A válasz mindíg ugyan az: Kíváncsi vagyok mit fog mondani. Emiatt lesz az ilyen mocsok szar műsoroknak százezres nézettsége. Az, hogy kúltúra, irodalom, művészet? Kinek kell az? A tanárok elintézik az iskolában, hogy kirázza a kisparasztot a hideg ha irodalom kerül szóba. A kisparszt felnő aztán, és nagyparaszt lesz belőle. Nagyparaszt aki reggel hattól este hatig melózik, aztán hazaesik, és lerogy a zajláda elé, tompítani magát. Ha tüntetés van, kimegy és hőzöng, de fingja sincs miről. A rosszabb az, ha a nagyparasztba szorult némi önérzet. Az ilyenek a nagy magyar parasztok. Ezek a legjobbak. Azt hiszik, értenek a történelemhez, de csak a hülyeséget skandálják és ismételgetik. Végtelenül irritálnak az ilyenek. Tipikus bunkók. Fej van, ész nincs.

A labda az ölembe pattan, ahol leadva mozgási energiáját a hasfalamon, megáll. Felveszem, és megnézem közelebbről. Kicsiny anyaghibák, lemorzsolódott részek imitt-amott. Majd mit sem törődve dobom újra a falnak.

Tanácstalan vagyok a jövőmet illetően. Tolom itt az elektronikai sulit, holott az affinitásom hozzá rapszódikus. Valami emberközelibb kéne, de nem akarok már variálni. itthon is csak a kérdőjelek várnak, meg az anyagi instabilitás. A lakáshitel elindítása sok pénzbe fáj, de már nincs mit tenni. Véget ért a jó világom, mikor azt vettem és akkor amikor akartam. Rég szívtam egy finom szivart, és soká is fogok. Apróság, tudom, de pont az ilyen apróságokból rakom össze magamat. Toldozgatom-foldozgatom az önértékelési képem, de valahol mindíg kifeslik a varrás. Szeretnék kimászni ebből az egész katyvaszból. Reggel felkelni, este lefeküdni. Közben meg azt csinálni amihez kedvem van. Nagy igény? Nagy. Kivitelezhető? Semmiképp. Kompromisszum? Talán. Jobb lesz úgy? Nem. Megoldás? Ismeretlen. Teendő? Dobni. Aztán elkapni.

U.I.: Nemsokára lesz rajz.