- Hé... gyere ide... - tártam ki a karom. Pillanatnyi cívódás után odabújt. Vállgödrömbe hajtotta a fejét, és én is az övébe.
- Jobb? - kérdeztem.
- Igen.
- Nekem is.
- Örülök. - És éreztem a hátának, derekának simogatása közben, hogy tényleg örül. A bőre lágy és meleg, finoman ruganyos; mintha mindíg is erre vágyott volna a kezem. Hogy egy ilyen tökéltes testet érintsen. Nem tudtam elszakadni tőle. Akkor és ott változott meg minden. Nem jó szó a megváltozott. Inkább úgy mondanám: ott hullott minden a helyes értékrendjébe. Nem létezett akkor nekem idő. Se tér. Ha akkor meghalok; boldogan és elégedetten halok meg. Csak Ő volt akkor és én.



És a fekete áttetsző bugyija.