Nagy elhatározásra jutottam, kipakolok a gardróbomból... zakók, ingek, pólók, melegítők, zoknik repkedtek ki, kartondobozok hányták a padlóra tartalmukat kábelek, könyvborító-papírok, műanyagvackok, füzetek formájában. Egy ilyen füzetet átpörgetve megakadt a szemem egy írásomon, ami blogba nem került. Eddig. Legyetek vele kíméletesek, de azért kiváncsi vagyok ti hogyan látjátok a dolgot.

Újabb hullámvölgy. Nem értem ilyenkor mi bajom van, csak rámtör a szomorúság; a nihil. Ellensúlyozandó: tömegbe vágyok. Felkapaszkodok a metróra, és irány a WestEnd. Itt leülök a McDonaldsz legszélső asztalához, eszek egy sajtburgert, kortyolok valami kávénak csúfolt löttyöt, előttem füzet és a kezemben toll és ömlik belőlem a lapra a szar.
Magam sem tudom mit várok mindettől. Talán, hogy itt ültömben pikk-pakk helyrejön az élet? Célt, terveket s erőt kapok hozzá? Vagy meglátok valakit, felhangzanak a fanfárok, égi szózat: Victory, Well done, try next level!
Némiképp... talán... igen. Jó lenne ha így lenne. Ha így menne. Az élet nem nehéz, csak nincs rajta fogás. Ennek értelmén még nem gondolkoztam el, csak jópofa beköpésként emlegettem. De. De mi van, akkor ha mégis az? Ha minden próbálkozás a jóra eleve kudarcra ítéltetett, demonstrálva valami torz, felsőbb hatalom erejét, miszerint vannak vesztesek és győztesek. És akire felkerül a vesztesek nagy L-t formázó bélyege, annak soha nem is lesz más a homlokára sütve. Talán, néha napján beüt a nyomorultak mázlija, de csak azért, hogy az efféle örömbe kábulva még nagyobbat csattanjon. Így zárulna a kör, így lesz az élet voltaképp szar végek sorozata, ami összefüggő vonalat alkot, csak nem mindegy milyen görbében.
Hm. Hithetelenmód tudom irigyelni ezeket az embereket. Akik itt ténferegnek most körülöttem. Saját szellemük zárja őket keretek közé, nem foglalkozva pszichével, jó és rossz küzdelmével, és hasonlókkal. Élik az életüket, a parányok hétköznapjait. Létszükségletük kielégül s boldogok. Ilyenkor érzem az empátiám, az intellektusom, a jóra többre való törekvésem... a kreativitásom... nem tudom megfogalmazni mimet, tehernek, átoknak és nem "isteni" adománynak. Nem nagyképűségem mondatja ezt velem. Ha arról lenne szó, nem általlnám nyakra-főre dicsérni magam, ez sokkalta inkább önvád s ítélet. Vagy... félreértelmezem a gesztusokat, s ezáltal az embereket, miszerint üres héjak csak s csak némelyük alkalmas arra hogy benne tárolódjon a nagyság. Ha ez téves, ha valójában mindenki képes embertársára figyelni, ha bárki érezheti azt amit én akkor ezzel a ténnyel a téboly köszönt rám. Mert mindenki oly könnyedén veheti ezt a terhet, csak én vagyok a bizonytalan, aki azt hiszi ezáltal más, összetettebb mint mások. Ha ez így helyes, akkor nemhogy több vagyok mint a nagy átlag, hanem a legutolsók közt is a legutolsó vagyok.
Mi az igazság tehát? Talán mindkettő. Nincs egyetemes recept ami alapján az emberi lélek készül. Mindenki tehát abból dolgozik, amit kapott. Meglehet, csak én vágyok többre és egy napon talán majd sorsfordítóha, ha nem keréktörője lesz életemnek.
Ideje indulni. Hosszú még a nap.

Hát ez ennyi lett, itt a földön ücsörögve visszajött egy kis kávé és sajtburger íz a számba.