Okolhatnám a sorsot. Okolhatnám a balszerencsét. Okolhatnám magam. Okolhatnám Ágit. Okolhatnám Anitát. Okolhatnék bármit és bárkit. Nincs értelme. Belenyugvás van a megváltozhatatlanba. A dolog meghalt. Mondta Ő. Neki lehet. Bennem még él. Él, és éltetni fogom magamban, míg az eszemet tudom. Csoda volt nekem ez az egy hónap, kiránott az egyhangúságból. Megismerhettem mást, mint a saját bánatom. Megízleltem, milyen is normális embernek lenni. Tetszett. Aztán valamiért vége lett. Hogy miért pont így, és miért pont most, nem érdekel már. Nem kértem tőle második esélyt. Nem lett volna igaz. Kértem viszont tőle, hogy emlékezzen rám, és remélem, mikor készen áll, hogy boldogok legyünk egymás oldalán jelentkezni fog. Mert ez így nincs lezárva.
Szóvel két dolog ideje jött most el:
I. A várakozásé. Én várni fogok rá. Mert még mindíg szeretem, akármennyire is próbált ennek az ellenkezőjéről meggyőzni.
II. A változásé, a fejlődésé. Jelenlegi énem egy kissé... érzelmileg manipuláló jellem. De csak akkor jön ez felszínre, ha nagyon megrettenek. Ekkor kicsinyes, szurkáló, felelőtlen, és mindamelett, egy kellemetlen alakká válok. Ezt jószerivel azonnal be is látom, de általában ezzel hozom magamra a nagyobb bajt. Ezt kell megváltoztatnom magamban, hogy higgadtan, bátran nézzek minden elé, amit hoz a világ. A "Ketten a világ ellen"-ből, bizonytalan időre "Külön-külön a világ ellen" lett. Meg kell tanulnom elfogadni, és feldolgozni bármilyen nehézség jön. Jobb emberré kell válnom, olyanná aki megérdemli ha szeretik. Nehéz lesz az út, hosszú lesz az idő, és nagyon sokszor fogom magam szapulni, de álljon itt ez a bejegyzés mérföldkőnek:
A fejlődés szükségszerű.
És némi izom se ártana...
Szerintetek: