Hideg, nyálkás este van, és ülök a padon. Kicsit szédülök még az alig negyed órája elnyomott szivar füstjétől, vagy az éhségől, esetleg a rámtelepedő szomorúságtól. Olyan mindegy. Körülöttem a város az éjszakára rendezkedik már be. A gyrosos előtt hárman állnak, nevetnek valamin. Jobbra, a buszmegálló komplexuma előtt fiatalok zajonganak, kergetik egymást, kiabálnak. Visszafordítom a fejem, és bámulom a nyirkos, hideg köveket. Egy szellő suhan végig a fák alatt, beszökik a szétnyitott kabát szárnyai közt; megborzongok. Ujjaimat finoman összeérintem. Gondolatban máshol vagyok. Egy meleg szobában ülök egy fotelban. Mellém ül a lány, a karfára. Megsimogatja az arcom, aztán kezeibe zárja a kezem.
- Mi a baj? - kérdi mosolyogva.
Felnézek rá, elgyönyörködök a szeme szépségében, az ajka ívében.
- Mostmár semmi. - mondom halkan, rekedten. - Semmi.
A busz lámpájának vakító kúpja riaszt fel. Ideje indulnom. Felkelek a fotelból, ami köddé illant, a lánnyal együtt. Újra egyedül vagyok.