Figyelem a falról visszapattanó kék labdát. Kinyújtom a kezem és elkapom. Csuklóból lendítem újból. Repül a gumilabda, koppan, majd visszaugrik. Elkapom-eldobom. Ha tanácstalan vagyok, vagy egyszerűen nem tudok magammal mit kezdeni, ezt csinálom órákig. Nagyon jól tudok gondolkozni az életemről eközben.

Fáj az elvesztett szerelem. Túllendült az időmérleg, hosszabb ideje váltunk szét, mint amennyit együtt töltöttünk. Három-négy hete mélypont volt nekem. De mára kiürült belőlem minden. Kikapartam mindent ami elrohadt, már csak a hege van. Ülök a buszon, az elrohanó tájban ár nem őt látom, hanem a nyirkos decembert. Állok a metrón, nem köt le a gondolat, mi van vele, hanem az, hogy elérem-e a villamost. Ilyenkor rádöbbenek saját magányosságomra. Nincs már számomra senki, magam ura vagyok. Nem kell elszámolni senkinek a tetteimmel, nem vagyok felelősséggel senkiért. Pár emberen kívül nem tartom a kapcsolatot senkivel. Hogy ez befordulás-e, vagy csak önmentő mechanizmus, nem tudom. Nem is érdekel.

Nyújtom a karom, mellényúlok. A labda a sarokba pattog. Kelletlenül felkelek, lehajolok érte. Visszaülök, újra kezdem a játékomat.

Gusztustalan ez a világ. Csak a szex, a botrány meg a mókusvakítás köti le a rohanó figyelmet. Minden amin megbotránkozhat a paraszt. Kenyeret és cirkuszt a népnek, mi? Na, nép akkor örülhetsz akkor. Benkő-show. Köszönjük média! Persze nem nézi senki. Kicsit olyan ez mint egy Howard Stern műsor. Aki szereti 17 percet hallgatja. Aki utálja több mint két órát. A válasz mindíg ugyan az: Kíváncsi vagyok mit fog mondani. Emiatt lesz az ilyen mocsok szar műsoroknak százezres nézettsége. Az, hogy kúltúra, irodalom, művészet? Kinek kell az? A tanárok elintézik az iskolában, hogy kirázza a kisparasztot a hideg ha irodalom kerül szóba. A kisparszt felnő aztán, és nagyparaszt lesz belőle. Nagyparaszt aki reggel hattól este hatig melózik, aztán hazaesik, és lerogy a zajláda elé, tompítani magát. Ha tüntetés van, kimegy és hőzöng, de fingja sincs miről. A rosszabb az, ha a nagyparasztba szorult némi önérzet. Az ilyenek a nagy magyar parasztok. Ezek a legjobbak. Azt hiszik, értenek a történelemhez, de csak a hülyeséget skandálják és ismételgetik. Végtelenül irritálnak az ilyenek. Tipikus bunkók. Fej van, ész nincs.

A labda az ölembe pattan, ahol leadva mozgási energiáját a hasfalamon, megáll. Felveszem, és megnézem közelebbről. Kicsiny anyaghibák, lemorzsolódott részek imitt-amott. Majd mit sem törődve dobom újra a falnak.

Tanácstalan vagyok a jövőmet illetően. Tolom itt az elektronikai sulit, holott az affinitásom hozzá rapszódikus. Valami emberközelibb kéne, de nem akarok már variálni. itthon is csak a kérdőjelek várnak, meg az anyagi instabilitás. A lakáshitel elindítása sok pénzbe fáj, de már nincs mit tenni. Véget ért a jó világom, mikor azt vettem és akkor amikor akartam. Rég szívtam egy finom szivart, és soká is fogok. Apróság, tudom, de pont az ilyen apróságokból rakom össze magamat. Toldozgatom-foldozgatom az önértékelési képem, de valahol mindíg kifeslik a varrás. Szeretnék kimászni ebből az egész katyvaszból. Reggel felkelni, este lefeküdni. Közben meg azt csinálni amihez kedvem van. Nagy igény? Nagy. Kivitelezhető? Semmiképp. Kompromisszum? Talán. Jobb lesz úgy? Nem. Megoldás? Ismeretlen. Teendő? Dobni. Aztán elkapni.

U.I.: Nemsokára lesz rajz.