Halkan pittyent a tévé, ahogy kikapcsolta. A távkapcsolót az asztalra tette, majd odasimult hozzám. Halkan sóhajtott s a vállamra hajtotta a fejét.
- Hmm? - biccentettem felé kérdőn, de tovább olvastam a könyvet.
- Semmi… - duruzsolta, miközben átölelte a bal karom és mellém furakodott.
Ismertem már ezt a bújást régóta. Elmosolyodtam, letettem a könyvet, átnyúltam a kanapén, és magunkra húztam a szürke pokrócot. Rámkulcsolta lábát, talpa jéghideg volt.
- Ejj… - morogtam orrom alatt mosolyogva, hideg lábához dörzsölve az enyémet.

Fejét a mellkasomra hajtotta, immáron teljesen átölelt, úgy szuszogott elégedetten. Ha macska lenne, most nyilván dorombolna. Haját simogatva lassan betölti az orrom a virágillata. Szemem lehunyom és mosolyogva élvezem közelségét, az élősúlyt ami nyomja mellkasom finoman, a lábamra tekeredő hideg lábát, egész lényét. Óráknak tűnő percek telnek így el csöndesen, összesimulva.

Lassan moccant, kislányosan megdörgölte orrát, grimaszolt hozzá, majd aprókat szipogott.
- Egészségedre - dörmögtem. Válaszul csak szusszantott egyet.
 Kis idő múltán felnézett rám, arcából kifújta a haját, és lágyan fújni kezdte az arcom. Kinyitottam a szemem, ránéztem.

- No?
- Aludtál?
- Majdnem.

- Puszit - csücsörítette ajkát. Lebiccentettem, puha ajkaira nyomtam egy puszit.

Visszavackolódott, majd mutatóujja hegyével köröcskéket rajzolt a hasamra.

- Milyen napod volt?
- Fárasztó. Soha nem fogok két embert bevállalni egy napra.
- Munkamániás vagy - nevetett fel halkan, csilingelőn, oldalamba bökve.
- Az - rándultam össze a bökésre. – A főnök szekírozott, mert elmaradásom volt. Mintha nem ért volna rá holnap.
- Ezért kapod a pénzt.
- Gusztustalan dolog.
- Micsoda? A pénz vagy az emberölés?
- Mindkettő. Bár az utóbbiban vannak részletszépségek is. Az előbbi pedig téged tart mellettem.

Felkapta a fejét, rám villantotta fekete szemeit.
- Hülye. Azt hiszed, a pénzed miatt vagyok veled?

Elcsodálkoztam hirtelen hevességén, csitítólag dörzsöltem meg a karját.
- Persze hogy nem, csak élcelődtem, drága. Bár néha tényleg nem értem miért vagy velem. Napokra eltűnök, alkalmanként véres ingben állítok haza. Nem riaszt?

Eltűnődött, mutató ujját ajkaira téve.
- Furcsa volt megszoknom. Elvégre ritkán fut össze az ember lánya egy bérgyilkossal. S bár kezdetben elleneztem ugyan a munkádat, mára már elfogadtam. Sőt, valahol irigyellek is már.

Rajtam volt a meglepődés sora.
- Hogyhogy?
- Kötetlen munka. Jó fizetés. Rengeteg szabadság és szabadidő. – minden érvnél rajzolt egy kört a hasamra az ujjával.
- De ellenben embereket kell megölnöm.
- Jobbára meg is érdemlik, nem? - Tovább rajzolta a köröket.
- Jobbá… Pillanat! Te most gúnyolódsz velem! - nevettem fel, s mikor ismét felém fordította szép arcát láttam rajta a félre ismerhetetlen gunyoros mosolyt. Egyszerűen ellenállhatatlan ilyenkor.

Érzéki, telt ajkai mosolyra húzva, pisze orra fintorban mandulaszerű szemei résnyire összehúzva, sötétbarna haja pedig keretként körülfogja szabályos arcát. Elveszetem a szeme tükrében, mosolyom az arcomra fagyott. Észrevette magát, elpirult, lesütötte szemét, majd ismét felnézett. Lehajoltam hozzá és hosszan megcsókoltam.