A tegnapom egészen érdekesen alakult. Reggel korán keltem, túl korán is. Rékát kísértem pestre, és mivel reggel indult 6-kor, nekem is akkor kellett. Hideg volt, amolyan borzongatóan jóleső hideg. A buszon szundikáltam a kezét fogva, de körülbelül ahogy láttam, mindenki el volt bágyadva. Nem embernek való ez a korai kelés. No, Baross utcán lepattamtam a kombínóról, keranyámék pecójába fel, és mivel nagyanyám hazament, kaptam egy különálló szobát. Ott le is rogytam nyolc körül, és olvasással egybekötött bóbiskolásba fogtam. Tízkor furcsa érzéssel ébredtem. Mintha megcsúszott volna a talaj alatam. Nem tudom miért, onnantól kezdve eléggé... nihil napom volt. Nem szóltam senkihez, pedig nyüzsögtek körülöttem az emberek. Szó nélkül mentem egyik óráról a másikra. Már úgy éreztem ez az állapot állandósul, mikor este fél nyolc magasságában beértem edzésre. Kicsit mérges is vagyok Zolira, az edzőre mert annyira vigyorgós ember, meg annyira sugárzik belőle az élet, hogy egy óra múlva már szinte én is vigyorogtam. Edzés előtt még mondott nekem pár dicsérő szót, hogy nagyon gyorsan haladok, és a szellemi megértésem kiváló, tekintve a keddi edzésekre fél óra csúszással érkezek, mégis rögtön fel tudom venni a ritmust. Tudom én amúgy, arra bazíroz hogy május 4.-én mindenképp legyek ott a mozgásnapon, demonstrálni egy formagyakorlatot csapatban, de még vacilálok rajta. Egyébiránt új novellába fogtam, majd kipostolom ha elég hosszú lesz. Facebookon az első döredék olvasható. Addig is egy kis chillout-acid-electric-jazz.