James life

Dörrenés robaja riasztja fel a galambokat valahol New York külvárosának peremén. Körös körül félbemaradt toronyházak, melyek vas és acélbordájukkal valamiféle torz istenek furcsán ágaskodó tetemekén fogják közre a saras, homokos teret. Az új üzleti negyed épül itt, pár év és a város bekebelezi ezt a területet is, végérvényesen. Újabb pár év és már senki nem mondja meg ránézésre, hogy mikor is épültek ide az irodaházok. De most még egyedül vagyok itt, s csak az alkonyi fényben röpdöső galambok látják mit is csinálok.
Komótosan emelem fel ültömből a magam mellé tett sörösdobozt, majd felhajtom a maradékát. Az ölemben lévő távcsöves puska csöve megbillen, majd a félig elkészült betonpadlón támaszkodik meg. Imitt-amott halszálkához hasonlatosan látszik még a vasszerkezet a lyukakban, de ahol én ülök, egy oszlop tövében, ott már stabil a terep. Legalább ez. Az üres dobozt visszateszem magam mellé, majd rántok egyet a kallantyún ami a fegyver oldalán található. Újabb golyó kerül a töltényűrbe. Előrébb dőlök, lassan vállamhoz emelem a fegyvert, a szálkeresztel keresve a célt. Úgy 800 yardnyira egy másik épület egy, velem szemben lévő kereszgerendáján meg is találom. Három sörösdoboz árválkodik ott, egymástól egyenlő távolságokra. Kifújom lassan a levegőt, a ravaszra simul az ujjam. Kis holtjáték után a pecek keményen nekifeszül az elsütőszerkezetnek, majd tovább húzom. Ujjabb dörrenés, felsőtestemet hátra, a csövet kissé felfelé taszítja az erő. Visszazöttyenek a strandszékbe, elégedetten konstatálva, hogy a doboz elröppent a gerendáról. Ötből a harmadik. Szeretem ezt a helyet. Nyugodt, csöndes. Többnyire. Az alkony beállta elmossa a kontrasztokat, mindent a nyugtató szürkület borít be. A kénes, fanyar illaton túl, amelyet az elsütött fegyver áraszt gyéren érezni a víz szagát. Soha össze nem keverhető aroma. Az éjszaka illata. Imádom. Megnyugtató.