Fekete, csillagtalan, amorf űr. A semmiből növekvő állábak körülfonnak, és húznak magukkal. Lassan közelítek valami felé. Nem látom, érzem. Talpam talajt érez, s abban a pillanatban a sötétség is visszahúzódik. Szürke homoktenger közepén állok. Sosemvolt szél támad a semmiből, a szürke homokból dűnék lesznek, melyek lassan haladnak, alávetve magukat a szél akaratának. Az ég valamivel világosabb mint a homok, de egységes szürkeségét fekete felhők szaggatják meg. Se nap, se hold, se csillagok. Nem mozdulok, csak figyelek. A táj egyszerre ismerős, és ismeretlen. Lehajolok, belemarkolok a homokba. Ekkor látom, nem homok az, hanem hamu. Undorral pergetem ki az ujjaim közül, mikor a szél irányt vált, belekap és hatalmas, csattogó szárnyakká bűvöli köpenyem. Köpeny? Ah. Már tudom hol vagyok. Valahol elmém egy távoli szegletében. Egyesek Antissnak hívják. Álmodok. Percek múltán, feltűnik valami a szélben. Suttogás? De nem kivehető.
 - Mit akarsz? - morgom magam elé.
A homokból ekkor egy ismerős alak sziluettje emelkedik ki. Arculcsap a hasonlóság, hisz még így, itt az Antisson bekövetkezett finom változások után is felismerhető ki az. Valaki akit szerettem...
 - Mit akarsz?
Elmosolyodik talányosan. Fejét picit oldalra biccenti, ettől finom hamu szitál alakjáról.
 - Mit akarsz? - üvöltöm felé, közelebb lépve.
A szél újra irányt vált, míg ő jobbra fordítja a fejét, finoman mosolyogva. Pillanatok alatt válik ismét a táj részévé, ahogy szétszórja a testét alkotó finom port az áramlat.

 Izzadtan ülök fel az ágyamban.
- Akkor bazd meg.