Új hobbira akadtam, ami elég inspirálónak bizonyul ahhoz, hogy kikecmeregjek abból a devianciából ahová ez a pár hét lökött. Vagy ahova én löktem magam. Mindegy. Egyébiránt az ilyesfajta viselkedés és lelki mélygödör mindenfajta megjelenése régebben irritált engem, erre ki kerül a kelepcébe egyszer? Bizonyára fárasztó lehetett majd' napi szinten olvasni a viselt dolgaimról, de igyekszem új gondolatokat szervírozni mostantól.
Szóval metró. Ismerjük mindannyian, és nem vesszük észre a benne rejtő értékeket, úgyszólván gyöngy a sárban. Valahogy, valami belső ösztön hatására indultam el a 2-es metró felé, aztán ott rájöttem miért. Pont az a valami űzött oda, amire tudat alatt szükségem van. Egyedül vagyok a tömegben. A saját rongyossá nyüstölt gondolataim itt kicserélődtek, mivel ösztönből kezdem figyelni az embereket, elfeledve magamat. A társadalom szelete, a maga puritán módján tálalva. Nincs kérdés, így a választ sem lehet elrontani; minden nyilvánvaló. Aki a kezére meredve forgatja az ujján a gyűrűt, aztán egy sóhajtással lehúzza, az épp úgy nem is sejti a figyelő tekintetet, mint aki az újság vagy könyv bástyája mögé bújva takarná a kisírt szemeit. Jobbára mindenki néma, a metró egyedül ami hangosan ordít, időnként beszélgetés indul ugyan, ami aztán elhal, vagy nagyritkán hangos társalgásba csap. Igazábol a gondolatok ideje ez, és aki egy kicsit is ki van hegyezve arra, hogy felfogja ezeket a gondolatfoszlányokat, annak a metró maga a paradicsom. Ha tényleg színház az egész világ, akkor a földalatti az öltözö, ami két végállomás közé van ékelve és ahol a vidám színész percekre visszaavanzsál megtört tekintetű családapává, ahol a rikítóan kifestett könnyűvérűt alakító nő letörli a mázt, hogy kis időre a természetes szépsége tündököljön. Igazi szürke zóna. Minden az ami valójában. Se több. Se kevessebb. Épp annyi amennyi látszik.