A pergamensárga falra finoman tapadó pókháló lustán lebben az állólámpa irányából fel-fel röppenő meleg légáramlattól. Minden más szinte mozdulatlan a szobában, leszámítva az ütemesen, mély dorombolással lenyomodó billentyűket, a villogó kurzort, és engem. Negyed egy múlt lassan, nem épp célhely ilyenkor még a monitort bámulni görnyesztett háttal és összeesett tartással. De a shownak mennie kell tovább, nincs vita. Szóval éld az életed. Nehéz dolog, de ma adtam és kaptam leckét belőle. Pontosabban ez igen prózai megfogalmazása a dolgoknak, de hát mivel ez nem áll messze tőlem, ezért én így is gondolok rá.
Munkahelyemen van egy feladatsor, amit pár óra alatt tökélyre begyakoroltam, és remekül megy. A mai műszakban ezt nem tudták, én pedig nem szóltam erről. Első körben talán a félszeg viselkedésem dominált... a faszt. Igazából csak jottányi kedvem nem volt jót tenni brahiból mással. Aztán végig gondoltam a miérteket és a mikénteket. Tegyük föl, hogy nagyvonalú leszek, és leváltom az adott dolgozót, hogy kimehessen szünetre. Ó, akkor minden bizonnyal, nagyon jó véleményt kapnék, meg lennének elégedve. De. Ezel után tőlem rendszeresen el is várnák ezt a gesztust, ezáltal, ha egyszer-kétszer nyomós okkal visza kell utasítsam, akkor a véleményezés megfordul. És az ember ritkábban emlékszik a jóra, leginkább a rossz marad meg benne. Más tészta, hogyha megkérdezik tudom-e csinálni, és esetleg váltom-e az illetőt. Akkor nem hazudok, megmondom, hogy igen, és ha kell váltom. De magamtól nem. Ez volna a lecke a mai napra magmnak magamtól. Ha nem kérnek a segítségedből, magadtól ne erőltesd rá másokra.