Legalábbis erre számít az ember, ha hátulról leszúrják. Az első dolog, ami feltűnt, hogy a zsongás abbamaradt, és még mindig éber vagyok. Kinyitom a szemem, a homály szerteoszlott. A kés a hátamban van még, hegye fél arasszal a szívem alatt lehet. A szúrás a tüdőcsúcsot érte, a szívet nem sértette. Elhidegült karomat hátranyújtanám érte, de nem megy. Az izmok működéséhez vér kell, aminek fogytán vagyok, egyre jobban. Aztán eszembe jut, bízzuk ezt a szakértőkre. Valamikor csak erre téved valaki, hív mentőt vagy ilyesmi. Mikor az ember vérhiányosan fekszik egy hatalmas vértócsa közepén, akkor az idő valamiért lassabban pereg. Egykedvűen bámulom magam előtt a mocskot. A kukák mellett szemét, mintha a szemetes öklendezte volna ki magából. A kupacból egy marionett bábú emeli karját. Valamiért meg akad rajta a szemem. Oxigénhiány, nem lehet más. Hallucinálok. A baba felém fordította fejét. A bal szeme hiányzik, haja oldalt lepörkölődve, a műanyagra tapadt apró szálak, mint megannyi giliszta tekereg. Tompán fénylő szemében az utcai lámpa reflexfénye és valami más csillan. Festett mosolya erősen megkopott, de mégis, mintha a vigyor szélesedne, ahogy figyel, majd merev karjaival a szemétkupacba túr. Repülnek a banánhéjak, az üres konzervdobozok, az ételmaradék. Kiássa magát, majd hasra esik, úgy csúszik le a szeméthalom oldalából a földre. Felém kezd kúszni. A mozgatásra szánt madzagjai rábogozódtak a hulladékra, üres zacskókat, kartondarabokat, fel nem ismerhető szemetet húz maga után. Megrémülök, de mozdulni nem tudok. Jobb szemét rám mereszti továbbra is, suta, merev végtagjaival esetlenül kúszik a mocskos betonon. Halkan sziszeg, hallom, ahogy a közelebb ér. Elérte a vértócsa szélét. Fejét az iszamós anyagba nyomja, arcát beborítja a vérem. Aztán felemeli fejét, félig az ég felé fordítja. Szájával vadul tátog, a vörös anyag résbe csurog. Pálcika lábaira egyenesedik, majd közelebb imbolyog. Karjaival felém mutat, majd megáll az arcom előtt. A sziszegés erősödik. Leül velem szemben, a vérbe. Ép szemét, és üres szemüregét egyaránt a tekintetemre függeszti.
"Nem fogsz meghalni… – a szavakat nem a fülem hallja – nem most"
Felkel, és ránehézkedik a kés csúcsára. Éles fájdalom, kín, ahogy a vasdarab kezd kisiklani belőlem. Hihetetlenül erős. Bár nem értem, mit csodálkozok ezen. Hiszen mennyre lehet erős egy fabábú? Kilöki a hátamból a kést, karja a sebbe túr. Megmeríti a testemben, és áll. Aztán, hosszú idő után kihúzza. Már nem fáj. Nem érzek semmit. Vöröslő karját a szájához emeli, és beledörgöli. Hátralép, ismét a seggére ül.
"Kelj fel." Nem volt benne semmi fenyegető él, de mégis éreztem, nem ellenkezhetek. Álmodom, minden bizonnyal. Mindjárt megszólal a vekker. De azért engedelmeskedek. Én vagyok a legjobban meglepődve, hisz sikerül. A sebre bámulok, ami még percekkel ezelőtt itt tátongott rajtam. Most csak egy fehér heg. Lenézek a babára. Egykedvűen ül a földön, mintha csak egy gyerek otthagyta volna. Lehajolok, felveszem. Megmozgatom a fejét, a karját. Játék baba. Semmi élet nincs benne. Megrázom a fejem, majd a szemétre hajítom. Támolyogva indulok el az utca zaja felé.
"Vigyél magaddal." Megállt bennem az ütő. Megfordulok, a baba a szeméthalom mellett áll, karját felém nyújtja. Felveszem, de nem mozdul. Gyengén körüllengi a szemét és az égett műanyag szaga.
- Mi vagy te? – A kérdés önkéntelenül jön a kérdés a számra.
"Te vagyok. Te pedig én. Mindig is tudtad, hogy más vagy. Nem kell sokat bizonygatnom, hogy felismerd ez a világ csak egy csillogó héj az őrület poklán... megmutatom."

 Ölemben a babával léptem ki a sikátorból. Új emberként. És mint olyan, aki először ébred tudatára, szívtam magamba az információt. A marionettfigura pedig mesélt. A városról, ami egy ős öreg entitás. Aki dühös gyermekeire, amiért falják a húsát, és cibálják a szerveit. Ha késik a metró, vagy csak úgy kimarad egy kerületben az áram, esetleg gázrobbanás szedi áldozatait, az mind az ő műve. Nem lép színre, csak a háttérből rángatja sötét csápjait amit a félelemből sarjasztott és túrt vele az agyunk mélyére. Kiolvassa félelmeinket, és ellenünk fordítja. Drog és erőszak az utcán? Az ő műve. Bizalmatlanság, félelem egymástól? Az ő műve. Minden városlakó érzi valahol, hogy nincs valami rendjén, hogy valami hatalmas rángatja őket zsinóron. S mivel a valóság tébolyító lenne, ezért amit nem tud álcázni, megbújik a csatornákban, a romos házakban, az elfelejtett utcákban. Kísértetjárta hely? Badarság. Kísértetek nem léteznek. Csak a valóság, ami maszkot húz, hogy elfeddje rút arcát. Időnkét vannak olyan ostoba emberi lények, akik addig feszegetik a maszkot, mígnem meglátják a féregrágta, elrohadt arcot alatta, ami opálos szemeket mereszt rájuk. A város igazi arcát. Legtöbbször ez az utolsó amit látnak. Vagy ha vannak olyan szerencsések, megúszhatják a dolgot azzal, hogy az ép eszüket hagyják a bomló tetem fogai közt, ami lassú élvezettel zabálja föl az agyukat, s élvezik az agóniát, amit az elmeháborodottak művelnek. Sok ilyen őrültet látni diliházakban. Aztán vannak olyanok is mint amilyen én is vagyunk. Nem igazán épelméjűek, de nem is igazán bolondok. Többek mint az emberek, de kevesebb mint az élő, mégis halott város. A társadalom immár kivetett magából engem. Meghaltam, de mégis élek. Felismertem köteleim, amik a hulla markában összefutnak, és átadom magam neki. Szolgálom a város, hogy szolgáljam magam. Szimbiózis. Ez a kulcs. Csak így lehet túlélni az őrületet. Őrülté kell válni, s ez hatalmat fog adni.

- Héh, nézzétek a tagot! Babázik! Há-há! - harsan valahonnan mögülem gúnyosan egy fiatal hang. Megfordulok, s látom, hogy sokan vannak. Úgy hatan, talán nyolcan. Vezetőjük szólított meg, egy hosszú kabátos fickó, késsel a kezében.
- A tárcádat, ember, és akkor életben maradsz... - röhögi - egy ideig legalább...
"Vágd el." Suttog a bábú az agyamban. Mereven nézem a kés élét. Tudom milyen fájdalmat okoz. Révetegen a srácra emelem a szemem, és a szemébe nézek. Akkor megláttam, mit is kell elvágnom. Közelebb lépek. A mosoly lehervad az arcáról, a gang szorosabb gyűrűbe fog. Hirtelen megragadom szabad kezemmel a kezét, meglepetésében nem reagál. Ez elég arra, hogy egy csavarással felrántassam a kezét, átvágva az éles késsel a nyaki ütőerét. A forró vér az arcomba spriccel, érzem a rémületét. Elengedi a kést, az sebhez kap, de minek. A többiek ekkor vetik rám magukat. Nem tartott sokáig a dolog. A felszabadultság, ahogy ledobtam a hályogot a szememről, valami pluszt adott. Olyan érzés volt, mint amikor farkas kerül a bárányok közé. Csóró egy bagázs volt, lánc, kések, vascsövek. De nekem más nem is kellett a folytatáshoz...

"Igen. Úgy jó lesz." Szerintem is tökéletes. Először sajnáltam őket, hisz a vezetőjüket kivéve, úgy-ahogy de mindegyik élt. Bár haláluk fájdalmas volt, úgy volt helyénvaló, ha helyre teszem a bábjaim. Az embereket. És ez a fajta példastatuálás szerintem egészen nyilvánvaló. Bár tény, eléggé bizarr a saját belüknél marionett-figuraként fellógatott emberek látványa. Először az ínszalagjaikat metszettem ki a végtagjaikból, hogy a kezüket átfúrva a késsel azzal lógatom fel őket a lámpaoszlopra, de igazából nem volt megfelelő hosszúságú ínszalag bennük. Így maradt a bél. Kezükön-lábukon megerősítve egész jól tartják a könnyített súlyt. Könnyített mert zsigerelés után akarva-akaratlan is kijöttek a belső szerveik, így a gyomrot, tüdőt, szívet, vesét és a többi cafrangot mind dobálhattam a csatornába. Szóval most itt lengenek előttem az éjféli szellőben, üres szemgödörrel, és félig leszaggatott állkapoccsal. Mint megannyi véres, ember nagyságú bábú. Annyira tökéletes a pillanat, hogy majdnem sírva fakadok a boldogságtól.