James life

http://jerryjames.freeblog.hu/

Hát akkor álljanak itt, utolsók között, egy régi... s sajnos régen meghalt író-humorista szavai.  többit az új blogon:

Az ember igazi műfaja: önmaga. Öndokumentálás: ennyi a művészet. Én különféle helyzetekbe eresztem be magam, mint egy hőmérőt. Aztán megnézem, hogy meddig szaladt a higanyszál. Egyébként nem hiszek a műfaji határokban. Én szívesen kimérem magam élősúlyban: mennyiségileg legalábbis szép eredményt garantálhatok. S boldog leszek, ha lábjegyzetként odacsatolhatom magam korunk történetéhez.

 Abody Béla (1931-1990)

Hogy lássátok én sem lopom a napot...

*Be nem kalkulált vásárlás és autószerelés miatt a sor ugrott.

Ööö... hm-hm-hm... szóval. Lehet hogy költöztetem a blogom. A probléma lapaja  következő: Számomra (és a fejlesztői gárdámnak - riszpekt, Sztív -) eléggé merev a blog.hu sablonja. "Könnyed" grafiaki módosítások nem, vagy csak nehézkesen oldahtóak meg. Épp ezért _lehet_, hangsúlyozom _LEHET_, hogy elköltözik a blog. Vagy freeblog, vagy blogtér, esetleg az alternatív microsoft féle megoldás, vagy mostani hezitálásomban még felmerült, hogy egy blogsite-októl független szerverre helyeződik át, vala. Még alszok rá egyet, körbenézelődök, aztán majd meglássuk.

Hazdutam. Így jártatok. Majd egyszer lesz ilyen is, ha nem hagyom otthon a fényképezőgépem.

Holnap fotóblog.

Park Chan-Wook neve ismerősen csenghet az ázsiai filmekre kiélezett fülek számára. Bizony, a dél-koreai rendező kellő alázattal rendeli alá magát a sztorinak, ezáltal remekebbnél remekebb filmeket állít a thrillere és a drámára éhező közönség elé. Nos, ezuttal én egy régi-régi kedvencemről tartanék egy pár soros székfoglalót, remélem lesz olyan akinek megtetszik ez alapján. Ez pediglen az Oldboy, a rendező Bosszú trilógiájának második része.

Oh Dae-su egyszerű ember. Reggel felkel, este lefekszik. A kettő között vagy dolgozik vagy iszik. Sokat beszél, többnyire a semmiről, dehát ez korabéliek sajátja. Lánya születésnapját az alkohol miatt kénytelen a rendőrségen tölteni, ahonnét aztán barátja hozza el. Éjjel, szakadó esőben telefonál akadozó nyelvvel, egy utcai fülkéből, s mikor barátja egy pillanatra elfordul eltűnik szőrén-szálán. 15 évre.
Egy bérház ki tudja hanyadik emeletére száműzik, egy egylégterű szobába. Minden társasága egy tévé, ami egyszerre barát, egyszerre tanár, és szerető. Hiányt nem szenved semmiből, fogvatartói rendszeresen ellátják mindennel ami az életben maradáshoz kell. A tébolyító az a tudatlanság. Miért? Kiért? Hogyan? És számára a legfontosabb: Meddig?
15 év után ahogy elrabolták, épp úgy engedik el: Minden figyelmeztetés nélkül. Új öltöny feszül rajta, csuklóján méregdrága óra. Zsebében némi pénz. De sehol sincs válasz. Látszólag céltalanul bolyong, mikor rájön, a játszma nem ért véget, csupán nagyobb teret kapott. 5 napja van, hogy kiderüljön mi volt az a múltbéli bűne ami miatt elveszítette családját, a barátait, s ahogy telik a film úgy lassan a józan eszét is. De Oh Dae-su nem olyan emberré vált a fogságban, aki ilyesmit tétlenül elvisel, ezért bosszúra indul.

A Cannes-i Filmfesztivál nagydíját kapta a film 2004-ben. Quentin Tarantino eképp nyilatkozott róla: "Ez a film sokkal tarantinosabb, mint bármi, amit eddig alkottam."

Ez volt eddig a pro. Most jön a kontra: Igaz, hogy egyik kedvenc filmem, mégsem tudok szó nélkül elmenni olyan momentum mellett, mint amilyen például a tipikus ázsiai filmek (thrillerek, drámák, horrorok) gyengepontja: a történet lassan indul, kicsit frusztrálóan. Eléggé laposnak tűnik a dolog, majd hirtelen gyors egymásutánban felpörögnek az események, ilyenkor az ember nem tudja pontosan mit is lát, vagy miért is van az ami. És mire helyrerak mindent, már csúsznak is a kanjik (írásjelek) stáblista gyanánt. Ezt a betegséget ez a film sem nélkülözi, első nézéskor kell a türelem, hogy a történet minden szála kibomoljon, hogy azután a végkifejlet nagyobbat szóljon.

9/10

Az életedet nem lehet megállítani, bármennyire is szeretnéd. Gátját tépi, és zabolázhatatlan lendulettel vág magának utat az ismeretlenben. Magával sodorva mindazt amit akarsz, s amit nem. Ha ez megrémít téged, akkor te a sodrás alján vagy, és nem tetszik a hév, gyakran a meder alján heverő kövekhez csap; de próbálj meg felkapaszkodni a hullámokra, és akkor más szemszögből fogsz látni mindent. 

Valahogy eképp tudnám summázni mostani időszakom. A sulinak vége. Kész, Pássz. Nem nekem való, vagy ha mégis, nem most és nem az a szak. Eddig nem akaróztam szembenézni avval, hogy egyedül én irányítom az életem, és nem mások mondják meg, hogy mit és mikor kell csinálnom. A fél nyaram telt el a szokásos, réveteg kábulatban és ettől nem is igen találtam a helyem. A napok egybefolytak, nem volt értelme felkelni, s lefeküdni, várva a holnapot, hisz az is éppoly eseménytelen mint az előző.
Eddig.
A héten szembefordultam magammal, és summáznom kellett, mit értem el eddig: Semmit.
Se nyomom, se súlyom nincs a világban. Se tisztességes párkapcsolatom, se pénzem, se egzisztenciám, se kilátásom. A nulla, a tökéletes semmi. No, de innen kell elkezdeni építkezni. Erőt véve magamon besétáltam az Állami Foglalkoztatási Szolgálathoz, hogy leltárba vegyenek, mint szabad munkaerőt. Ezzel párhuzamosan ügyködöm (pontosabban ügyködtem) azon, hogy volt munkahelyemre visszavegyenek. De mivel erre már nulla az esély, nem sok reményt fűztem a következő próbálkozásomhoz, amely viszont már sikerrel kecsegtet, legalábbis abból a szempontból, hogy rögtön válaszoltak és hívtak be interjúzni. Erre hétfőn fog sor kerülni. Az állás helye Budapest. Reményeim szerint ha visszakerülök a véráramba, amit a főváros jelent, lerázva azt a fajta kötelesség terhét amit az iskola jelent, talán kapok valami pluszt ami befejezi formázásom, és ezzel elnyerem végső helyem a kirakósba.
Budapest... imádva gyűlölt és gyűlölve imádott nagyfalu. A maga folyton nyüzsgésével számomra egy kis darab metropolisz. Beszippantja a rútat és valami szépségest köp helyette az utca kövére, vagy épp fordítva. Gyöngyös a maga álmos vidéki város-féle bájával merőben eltér tőle. Itt minden az aminek látszik, s ezért semmi kihívás nem lángol benne.

Melbourne éjszaka

"Lájk... ná-ná-náná-ná... lájk iz lájk... ná-ná-náná-ná... Gombot kaptál, lájk."

Pedig el akartam kerülni hogy a Facebook keze betegye ide a lábát, de mivel előbb-utóbb úgyis felfal mindent, így magam adom a blogom.

Nagy elhatározásra jutottam, kipakolok a gardróbomból... zakók, ingek, pólók, melegítők, zoknik repkedtek ki, kartondobozok hányták a padlóra tartalmukat kábelek, könyvborító-papírok, műanyagvackok, füzetek formájában. Egy ilyen füzetet átpörgetve megakadt a szemem egy írásomon, ami blogba nem került. Eddig. Legyetek vele kíméletesek, de azért kiváncsi vagyok ti hogyan látjátok a dolgot.

Újabb hullámvölgy. Nem értem ilyenkor mi bajom van, csak rámtör a szomorúság; a nihil. Ellensúlyozandó: tömegbe vágyok. Felkapaszkodok a metróra, és irány a WestEnd. Itt leülök a McDonaldsz legszélső asztalához, eszek egy sajtburgert, kortyolok valami kávénak csúfolt löttyöt, előttem füzet és a kezemben toll és ömlik belőlem a lapra a szar.
Magam sem tudom mit várok mindettől. Talán, hogy itt ültömben pikk-pakk helyrejön az élet? Célt, terveket s erőt kapok hozzá? Vagy meglátok valakit, felhangzanak a fanfárok, égi szózat: Victory, Well done, try next level!
Némiképp... talán... igen. Jó lenne ha így lenne. Ha így menne. Az élet nem nehéz, csak nincs rajta fogás. Ennek értelmén még nem gondolkoztam el, csak jópofa beköpésként emlegettem. De. De mi van, akkor ha mégis az? Ha minden próbálkozás a jóra eleve kudarcra ítéltetett, demonstrálva valami torz, felsőbb hatalom erejét, miszerint vannak vesztesek és győztesek. És akire felkerül a vesztesek nagy L-t formázó bélyege, annak soha nem is lesz más a homlokára sütve. Talán, néha napján beüt a nyomorultak mázlija, de csak azért, hogy az efféle örömbe kábulva még nagyobbat csattanjon. Így zárulna a kör, így lesz az élet voltaképp szar végek sorozata, ami összefüggő vonalat alkot, csak nem mindegy milyen görbében.
Hm. Hithetelenmód tudom irigyelni ezeket az embereket. Akik itt ténferegnek most körülöttem. Saját szellemük zárja őket keretek közé, nem foglalkozva pszichével, jó és rossz küzdelmével, és hasonlókkal. Élik az életüket, a parányok hétköznapjait. Létszükségletük kielégül s boldogok. Ilyenkor érzem az empátiám, az intellektusom, a jóra többre való törekvésem... a kreativitásom... nem tudom megfogalmazni mimet, tehernek, átoknak és nem "isteni" adománynak. Nem nagyképűségem mondatja ezt velem. Ha arról lenne szó, nem általlnám nyakra-főre dicsérni magam, ez sokkalta inkább önvád s ítélet. Vagy... félreértelmezem a gesztusokat, s ezáltal az embereket, miszerint üres héjak csak s csak némelyük alkalmas arra hogy benne tárolódjon a nagyság. Ha ez téves, ha valójában mindenki képes embertársára figyelni, ha bárki érezheti azt amit én akkor ezzel a ténnyel a téboly köszönt rám. Mert mindenki oly könnyedén veheti ezt a terhet, csak én vagyok a bizonytalan, aki azt hiszi ezáltal más, összetettebb mint mások. Ha ez így helyes, akkor nemhogy több vagyok mint a nagy átlag, hanem a legutolsók közt is a legutolsó vagyok.
Mi az igazság tehát? Talán mindkettő. Nincs egyetemes recept ami alapján az emberi lélek készül. Mindenki tehát abból dolgozik, amit kapott. Meglehet, csak én vágyok többre és egy napon talán majd sorsfordítóha, ha nem keréktörője lesz életemnek.
Ideje indulni. Hosszú még a nap.

Hát ez ennyi lett, itt a földön ücsörögve visszajött egy kis kávé és sajtburger íz a számba.

Jó, tudom, kicsit unalmas, hogy filmkritikákkal jövök mostanában, de jelenleg az életem eléggé lapos, azon belül kusza, ha kibogozik egy-egy szálat akkor esküszöm, írok róla.

Szóval. Mit sem sejtve, egy könnyed keddi vagy szerdai délelőttön tévedtem be a moziba. Mivel természetemhez közelinek érzem a misztikus filmeket, azon felül jó izléssel tapintok rá a keleti filmekre, még ha csak co-op produkcióban is, ezuttal mellétrafáltam. No, nem végzetesen, de a film maga egy olyan érzéki kátyú, a mozgóképpel történő szórakoztatás ösvényén, ami úgy megzöttyenti kicsit az embert. Előszóban vegyük górcső alá a rendezőt, M. Night Shyamalan-t. Az indiai származású, 40 éves férfi rendezői pályafutása majdnem olyan jól indul, mint az előző postban leírt Christopher Nolan-é. Két könnyed film bemelgítésként, elsőként egy művészfilm, másodiknak pedig egy családi komédia. Azt hiszem hazai mozikba nem került egyik sem. Aztán vett egy fordulatot, és belevágott a közönségfilmekbe. A Hatodik érzékről azt hiszem kevés rosszat lehet elmondani, remek film, kategóriájában kiemelkedő szinészi munkával, rendezéssel. Aztán gyors ütemben, belevágott a Sebezhetetlenbe, ami ismételten nem volt bukás. A hibát ez után követte el, szerény véleményem szerint. Elhagyta a jól bevált színészét, Bruce-t és egy másik híres emberrel próbát tett, név szerint Mel Gibson és a Jelek. A nézőket megosztotta a film, de szerény környezetemben nem találtam olyat akinek tetszett volna. Aztán jött A Falu. Katasztrófa. Másfél órás szarpofozás. Lány a vízben. Hagyjuk. Az Esemény. Azt hiszem, nem kell tovább körítenem a dolognak, értitek, ha azt mondom, hogy a rendező A Jelek után leszállóágba került. Gondolom, ezt ő is érezhette, hisz egy (eléggé) közkedvelt animéhez nyúlt, ami elég misztikus, ugyanakkor mégis gyermeki, egyszóval bárki figyelmét leköthetné. Ez volt Az utolsó léghajlító. Sajnos azt kell mondjam, hogy rossz kezekbe kerül a sztori. (A cím választás körüli hercehurcát nem is említve, hisz eredetileg az Avatár néven futott volna, de James Cameron előbb csapta le az asztalra a forgatókönyvet, így később a bíróság neki ítélte a cím felhasználhatóságát.) Nem rosszabb de nem is jobb a sorozatnál. Csak az a baj, hogy a sorozat sokrészes, így sok egyszerű epizód kiad egy monumentális sztorivonalat. Ez a film voltaképp a rajzfilm egy évadát foglalná össze, a Víz Könyvét, de valahogy lyukasnak, hiányosnak éreztem. Alapvetően azt vártam, hogy olyan lesz mintha egy ültő helyemben végigülném a rajzfilm összefoglalóját, a sallangoktól mentesen, a harci és morális jeleneteket kinagyítva, úgy ahogy egy misztikus filmhez illik. Ehhez képest kaptam másfél órás információközlést, egy két trükkfelvétellel. Ezek után nem vagyok biztos benne, hogy a további részei érdekelni fognak-e. Bár reméljük Shyamalan észbe kap, imádkozik Sivához vagy Visnuhoz, esetleg Brahmához, vagy mindháromhoz, simogassa meg a buksiját, hogy ne csússzon tovább a lejtőn.

5/10

Laza kedd esti mozizásnak indult, csak úgy az msn, facebook... stb mellé, aztán egyre inkább elvonta a figyelmem a minden másról.

Christoper Nolan mindennapjait valahogy úgy képzelem el, hogy lubickol a többmilliós luxuskastélya valamelyik medencéjében, néha tenisz órákat vesz, vagy furikázik valamelyik méregdrága autójával fel alá Hollywoodban. Aztán ránéz a Blackberry-éről a bankszámlára, s konstatálva, hogy pár millió megint elment valamelyik koktélpartira, összedob egy eszméletlenül ütős filmet. Úgy néz ki, amibe belefog, siker lesz. Az alig múlt negyven esztendős férfi eddig sikerrel vette az a mozifilmek akadályfutásán a kapukat. Művészfilm, közönségfilm, közönségfilm, művészfilm. Igazán a köztudatba az Insomnia kapcsán került, bár a nagy hírnevet a Batman: Begins hozta el neki. Christian Bale bevált színésze a rendezőnek, így gondolta egy művészfilm erejére bedobja a vízbe Hugh Jackman és Michael Caine mellé.

A sztori: Bűvészek. Majd' mindannyian szeretjük őket. Egy kis időre kiszakítanak minket a realitás világából, egy kis mikrokozmoszba, ahol kilométeres kendők bújnak meg egy egyszerű zakó ujjában, vagy épp nyulak, galambok, asszisztensek tűnnek el itt, és jelennek meg ott, darabolódnak fel, hogy aztán vidáman mosolyogva integessenek. Robert és Alfred egy bűvész inasai. Maguk is bűvészek, de amíg nincs meg a "saját szám" amin a többi kolléga törheti a fejét, addig nevük nincs a szakmában. Barátságuk egy tragikusan záródó bemutató alkalmával válik ellenségek közti versengéssé, mindekettejük célja lesz előbb elérni a hőn áhított világhírnevet és ehhez semmilyen eszköztől nem riadnak vissza. A másik rovására.

8.5/10

A film maga nagyon jó. Váltakozó ritmusban hol az események pörögnek fel, hol a lélek mélyebb húrjain játszik, elgondolkoztatva olyan moralitáson, mint szerelem, barátság, karrier. Jól követi a film a bűvész mutatványának 3 lépését.
1. Ígéret. - A bűvész mutat egy közönséges tárgyat. Talán kéri, vizsgálják meg. (A két barát bemutatása, és árnyalása a környezetüknek.)
2. Fordulat. - Fogja a közönséges tárgyat, és valami rendkívülit tesz vele. Keressük a titkot, de igazából nem akarjuk. Az illúziót akarjuk, nem a valóságot. (A tragédia, barátból ellenség, és aljas húzások ada-vissza. No és persze a Tökéletes Trükk elkészítése, amire senki nem jön rá.)
3. Jutalom. - Mert nem az a nagy dolog, ha valami eltűnik. Hanem ha újra előkerül. (A történet lezárása, kinek szerencsével, kinek kárhozattal.)

Nolan estében ez kiegészül egy negyedikkel is: Leleplezés. De ezt mindenki maga élje át.

- Tudod... én már kezdem osztani azt a véleményt, hogy a nők hülyék. - Mondatát a férfi egy korty sör leguritásával fejezte be. 
 Akihez beszélt némán meredt a távolba, időnként hümmentett, vagy lassút szippantott cigarettájából, de nem igazán adta tanujelét, hogy partner lenne a beszélgetésben, de igazából ez nem igazán zavarta Billt. Szórakozottan forgatta a söröskorsót a kezében, nyirkos köröket hagyva vele az asztallapon. Felpillantott, és mivel nem látott semmi reakciót Frank arcán, gondolta megtetézi a kijelentést egy újabbal.
- Illetve nem is hülyék, hanem annyi az érzékük van a rejtett jelek dekódolására, mint egy forró, június közepi melegben au aszfaltra olvadt rágónak, ami minden hez odatapad és nyúlik. - tetszett neki a hasonlata, vagy csak becsípett már az elfogyasztott söröktől, de mindenesetre vigyorgott.
 Frank unottan rápillantott, majd vissza a távolba.
- Mert? - a szót éppen hogy csak lehellte, hanyagul engedte ki a füsttel együtt.
Bill felnézett, majd vállat vont.
- Tegnap szóba elegyedtem egy csajjal. Régi ismerős, de amilyen régi, körülbelül olyan régóta nem is beszéltünk. Szóval elmesélte mi történt a kimaradt évek alatt, és így derült ki hogy újra szingli a lelkem. Jókora cickók, apám, isteni segg, dugnám mint a lopott biciglit. Szóval épp regéli szívfájdalmát, én meg bölcsen hallgatok, sőt tanácsot is adok, hisz ismersz... Kritikus pillanatban pedig kezdtem megtenni a finom kis utalásokat amikkel leveszem a formás kis lábairól, és semmi. Egy tál aszott borsónál előbb értem volna el akármit. Egyre inkább lovallom bele magam, innen már azért kihívás nekem az efféle viselkedés. Végére már azok nem veszik a jelzéseket akik totál süketek ésvagy hülyék. Na, ilyenkor nagysokára egy lehelletnyi visszatetszés, aztán nihil újra.
- Aha. - Frank félrebillentett fejjel hallgatja a sztorit, majd visszaréved. Nagysokára szólal meg.
- A nők, drága barátom, nem fognak ilyen könnyen jelet visszadni. Játszanak, ahogy ők mondják, latolgatnak, de félnek a nyílt vélemény nyilvánítástól. Egy értelmezhető 'igen' vagy 'nem' túl meredek nekik.
- Naja. Aztán meg csodálkoznak, ha csak keretnek tartják őket a pina körül. - göcögött Bill, majd kiitta söre maradékát. - Mindenkinek egyszerűbb lenne, ha nem játszanának az idegeken, hanem vállalnák véleményüket.
 Frank elnyomta a cigarettáját, felállni készült. Bill okfejtését egy bólintással nyugtázta.
- A játékról, latolgatásról meg annyit, hogy ők az első percben levágják, hogy egy pasi szexre vagy férjnek kell. Ha sem ez sem az, akkor mehet a kinyírható kategóriába.
- Ámen.

A pergamensárga falra finoman tapadó pókháló lustán lebben az állólámpa irányából fel-fel röppenő meleg légáramlattól. Minden más szinte mozdulatlan a szobában, leszámítva az ütemesen, mély dorombolással lenyomodó billentyűket, a villogó kurzort, és engem. Negyed egy múlt lassan, nem épp célhely ilyenkor még a monitort bámulni görnyesztett háttal és összeesett tartással. De a shownak mennie kell tovább, nincs vita. Szóval éld az életed. Nehéz dolog, de ma adtam és kaptam leckét belőle. Pontosabban ez igen prózai megfogalmazása a dolgoknak, de hát mivel ez nem áll messze tőlem, ezért én így is gondolok rá.
Munkahelyemen van egy feladatsor, amit pár óra alatt tökélyre begyakoroltam, és remekül megy. A mai műszakban ezt nem tudták, én pedig nem szóltam erről. Első körben talán a félszeg viselkedésem dominált... a faszt. Igazából csak jottányi kedvem nem volt jót tenni brahiból mással. Aztán végig gondoltam a miérteket és a mikénteket. Tegyük föl, hogy nagyvonalú leszek, és leváltom az adott dolgozót, hogy kimehessen szünetre. Ó, akkor minden bizonnyal, nagyon jó véleményt kapnék, meg lennének elégedve. De. Ezel után tőlem rendszeresen el is várnák ezt a gesztust, ezáltal, ha egyszer-kétszer nyomós okkal visza kell utasítsam, akkor a véleményezés megfordul. És az ember ritkábban emlékszik a jóra, leginkább a rossz marad meg benne. Más tészta, hogyha megkérdezik tudom-e csinálni, és esetleg váltom-e az illetőt. Akkor nem hazudok, megmondom, hogy igen, és ha kell váltom. De magamtól nem. Ez volna a lecke a mai napra magmnak magamtól. Ha nem kérnek a segítségedből, magadtól ne erőltesd rá másokra.

Kissé meglepett a dolog, hiszen várva várt mozivetítés helyett rögvest DVD-n került hozzám a film.

Nos, meg kell mondjam Jude Law az utóbbi időkben jól válogatja össze a szerepeit, kivételt talán ez a film jelent. Nem rossz színész amúgy, de annyira nem jött át az alakítása mint mondjuk Forest Whitaker-é, aki a feketét játszotta a filmben, vagy Liev Schreiber, aki tökéletesen, szinte dekára kimérten hozta a karakterét. A sztori jónak mondható, könyvadaptáció - The Repossession Mambo -, a forgatókönyvet a regény írója vette kezelésbe - Eric Garcia -, így szerintem, ami tőle telt azt meg is csinálta.

A sztori dióhéjban: Remy a The Union néven működő szervezet embere. A cég high-tech szerveket forgalmaz, eléggé borsos áron, de az árért cserébe életet kap az ember. Jobb, hosszabb életet. A gond ott kezdődik, ha csúszik a részletfizetéssel, egészen pontosan 96 napot. Ekkor a cég küldi a szakképzett, gyorsan dolgozó, profi munkatársát, hogy visszaszerezze a "tételt". Jake és Remy a két ex-katona pedig a legjobb a legjobbak között, ha adósságvégrehajtásról van szó. A sztori itt le is csengene, ha nem történne időközben egy kis baleset. Remy egyik napról a másikra átkerül a túloldalra, egy szerencsétlen visszaszerzést követően. A cég nem akarja elveszíteni egyik legjobb emberét, ezért implantot kap, de a szabályok rá is vonatkoznak. Viszont munkába immár nem tud állni úgy mint rég, hiszen ő is csak egy lett azok között, akikre vadászik. Morális problémák. A 96 nap viszont gyorsan lepörög, s a vadászból vad lesz. Egykori munkatársai törnek az életére, neki pedig menekülnie kell. Mint olyan, kiképzett katona szembeszáll a gépezettel, véres ösvényt vágva a The Union központi székházáig, ahol nem várt fordulatot vesznek az események.

6,5/10

A film amolyan egyszer, de maximum kétszer nézhető kategória. Jude Law-nak, már az elején is megemlítettem, nem áll jól ez a keménykedő, aztán egyik pillanatról a másikra az elesettek és gyengék védelmezőjévé avanzsálódó hős, aki még a film elején saját elmondása alapján "kis aggyal" rendelkezik, a történet közepére már többszáz oldalba foglalja össze, két ujjal pötyögve egy analóg írógépen az élete történetét mindössze néhány éjszaka alatt. 
Hát reménykedünk, hogy nagyobb mellényúlása nem lesz.

A wikipedia szerint: Amerikai Álom

Szerintem: Az abszolút szabadság. Függetlenség. A létezés egy magasabb foka.
Jelenleg dolgozok. Látok embereket a munkahelyemen. De... olyan mintha csukott szemmel élnének. A világ ott van az orruk elől, de bezárták magukat saját életükbe. Ezt előző munkahelyemen savanyú uborka effektusnak tituláltam. Az ember bemászik a dunsztosüvegbe ami ott figyel a polcon, többtucat dunsztosüveg között, és elvan az ecetben. Megsavanyodik az újdonságra, pillanatmorzsák kötik le az életét, amit leperget, a végén tesz egy pontot és kész. Nem mondom, hogy boldogtalanok ezek az emberek, csupán azt, hogy nem érték még el a létezés felsőbb fokát. Ez nagyképűnek hangzott? Nem. Vagy lehet, de másképp nem tudom visszadni, milyen is köztük élni, járni, hallani őket beszélni, közben valahol máshol lenni. Nem elrévedve máshol lenni, hanem valami ésszel fel nem foghatót. Néma dallam. Igen, ez a jó megfogalmazás rá. Néma dallam, ami aláfestő zenéje a naplementének egy mezőn, ahol a horizont alá bukik a vörös korong. Szárnyalni az égen erre az ütemre a madarakkal. Élni, boldognak lenni, kitörni a ketrecből, amit mások élete épített körénk. Bejárni ismeretlen tájakat, kóstolni italaikat, ételeiket, tűnődve sétálni idegenek között. Hív az ismeretlen, és engedni neki. De ezek is csak morzsák abból a valamiből, amit én Amerikai Álomnak hívok. Az angolban a szabadság Freedom. Nagyon érzékletesen adja vissza az érzést, amit érzek nap nap után. És talán emiatt vagyok képtelen hosszútávokban gondolkozni, elkötelezni magam valami/valaki mellett. Múló örömök, percnyi boldogságok sorozata, kötelezettség vagy bármi efféle nélkül. Amerikai Álom. Freedom.

Iwiw. Facebook. MyVIP. HotDog.

Akármi. Ugyan az a kérés: Írj valamit magadról.

Írj valamit magadról. Hát lássuk csak.
Embergyűlölő. No nem vérmesen, csak vannak pillanatok mikor marokra fogná a beszélgető partner tarkóját és lendületből beleverné az asztallapba. Falba. Bármibe. Ezt csak néha érzem, de olyankor szemlátomást végigfut rajtam egy görcshullám. Illetve izomrándulás. A szemem alatt indul és a gerincem tövében ér véget. Ha látod, köszönj el.
Magánakvaló. Ha nem szólnak hozzám, nem szólok. Nem szeretem ismételni magam. Pláne ha a fent felskiccelt állapotban vagyok. Hiába, kihozzák belőlem az állatot.
Művelt. Ritka, önfényező jelző, de szerintem igaz rám. A könyespolcom lassan cserélni kell, mert meghajott megint ívben az irodalom alatt. Többnyire.
Munkakedvelő. Nem szeretek tétlenül ücsörögni, valamivel le kell foglalnom magam, ha csak a kezeimet, úgy is jó. Igazából az analitikus munkákat szeretem, szerettem is emiatt régi munkahelyemen dolgozni, ott szükség is volt rá.
Őszinte. Nem kenyerem a kertelés, ha valamit meg kell mondani, azt megmondom. Úgy ahogy van. Jobb egy szemtől szembe mondott vélemény, mint egy sugdolóza gerjesztett gúnyolódás.
Ambivalens. Csak.
Idealista. Hiszek az Amerikai Álom-ban. Dolgozok érte, hogy saját életemben is megvalósítsam. Küzdök a közöny, az ostobaság, a felszínesség, az elvakultság, és minden más ellen, ami szárnyát szegheti ezen nemes eszmének.

Lásd amit én látok, és halld amit én hallok, és akkor tudod, ki vagyok.

Ennek itt a vége. Lapozzunk.

Suli: Over.
Meló: Begin.
Élet: Shit.
Lélek: ?
Zene: On.
Mindenki más: Fuck.

Off.

Kérdés?

A lány mit sem sejtve állt barátnőivel az egyetem büfjénél álló automata előtt. Beszélgettek, kacarásztak valamin. Szokásos női elfoglatság, úgymond. Ezért talán fel sem tűnt neki a lassan mögé osonó alak. Barátnői előbb kiszúrták, arcukra a megdöbbenés fagygrimasza rajzolódott ki, előrevetitve a lány, nevezzük nevén immáron, Jessica arckifejezését mikor meglátja azt a férfit, aki hirtelen tűnt fel mögötte. A srác amolyan szabadszellemű rocker benyomását keltette, farmer, fekete póló, veszkócsizma, kétujjnyi napszemüveg, és az elmaradhatatlan lógó cigeratta a szájszegletből. Ehhez társul a háromnapos borosta, és a félhosszú haj, ami fésületlenül, de mégis rendezetten egészítette ki az összképet. Laza a srác, majd szétesik. A történethez hozzátartozik továbbá, hogy ismerem mindkettejüket, és kíváncsian várom, mi fog ebből kisülni. Ja, hogy én kivagyok? nevem nem lényeg. A lényeg annyi, hogy épp van nállam toll és papír, hogy amíg a valóság pörög, addig gyors széljegyzetet csináljak, mert ugye, az élet a legjobb dramaturg. Szóval a srác, Adam, egykor évfolyamtársa volt Jessicának. Jó, akkor, ha már íly részletesen belebonyolódtam a fiúba, lássátok magatok előtt a lányt is. Alacsony. Amolyan kis törpike. Faszpörgettyű, de nem a rossz értelemben. Aranyos, kedves, humoros, belevaló vagány csajszi. Volt. Ezt majd később. Szóval milyen is? Hm. Alacsony, mondtam már. Vörösesbarna... nem, inkább gesztenyebarna... vagy talán tejcsokibarna haja a válláig ér. Nehéz leírni a haját, hisz fénytől és nézőszögtől is függ. Kék szemek. Zavarba ejtően kékek. Tökéletes szinkronban van bőrével ez a kékség, nem az a kiugró kék. Szürke szvetter és fekete farmer van most rajta. Nem nagy divatbolond, de mindíg képes arra, hogy megforduljon utána az ember. Alakja egész jó. Megfelelő cickók, harapnivaló segg. Csodás. A barátnők, most legyenek mellékesek. Szürke massza, mint amolyan nyálas, romantikus, rózsaszín, cukorszirupos noir filmekben, ahol a kamera nem nyit ki nagytotálra, csak a két főszereplőt mutatja. Adam és Jessica. Adam oson, Jessica nem sejt semmit. Aztán megtörténik. Megfagy a levegő, megérzi a Marlborót. Az ismerős illetot. Az arcán átsuhan ezernyi érzés. A sírástól kezdve az önfeledt boldogságig, majd ismét sírásba hajlik. Mindez egy szemvillantás alatt. Fizikálisan olyan érzés ez mint amikor egy nagyon éhes embert gyomorszájon vágnak. Amúgy is zsizseg a gyomra, de még egy ütés is jön rá. Na, ez látszik most Jessica arcán. Dobta a srácot. Hónaokkal ezelőtt. Persze a srác is hibás volt, nem untatok senkit a dologgoal legyen elég annyi, hogy sokáig vinkódtak egymás mellett, aztán Jess kiadta az útját. Úgy látszik megnyugodtak mindketten, hisz akkoriban Adam nem volt épp a dékán kedvence, sőt mondjuk úgy, hogy akit a zsaruk visznek el bilincsben, az veheti úgy hogy a rendőrautó csapódása az egyetemi elbocsájtó papírjára kerülő pecsét hangja. Részeg randalírozás, talán egy kis kábszer is befigyelt, rég volt. Nem lényeg. Ja, megnyugvás: szóval, mivel biztosak voltak, nem látják egymást viszont, lepörögtek viszonylag hamar. Viszonylag. Adam kurvázni kezdett, inni, és zülleni tovább. Jessica pedig összejött az egyetem ügyeletes jó és szépfiújával, aki egy lúzer fasz, stréber köcsög, apuka cégénél már biztos állás várja. Afféle kékinges, a pulóverem a nyakamban meg van kötve pöcs... Hát idáig tartott a régmúltba révedő faszommélázgatás, haladjunk tovább az időben és lessük meg, épp hol tartanak. Jess arca hihetetlen változáson esik át. Nyugalmat eröltet magára, higgadtan megfordul. Adam felhúzott szemöldökkel, kissé torzan vigyorogva tárja szét a karját.
- Nos? - kérdi vigyorogva. Igen ez Adam.
- Nos. Mi a francot keresel itt? - kérdi komolyan a lány.
- Hátőőő... mondjuk úgy, hogy ismerek valakit, aki szintén ismer valakit, és ez a valaki, közeli kapcsolatban áll a dékán asszisztensével... - vállvonás - ...szóval visszavettek.
Azt hiszem a négyméterrel arréb lévő asztalomig lehetett hallani azt a széttörő reményeket Jessica fejében.
- Ééértem. - apró mosoly a fiúra. - Hát... sok sikert hozzá.
- Igen. Köszi. Most megyek. Szia. - Azzal sarkonfordult és el, füstölögve a cigin, közben dúdolgatott azt hiszem egy Guns'n'Roses számot.

Hát így kezdőtt minden, aminek már végződnie kellett volna.

Két hónapig jártak egy suliba. Aztán a lány nem bírta azt a szenvtelen közönyt amivel Adam fogadta akárhányszor összefutottak. Bár sokat jelentettek egymásnak, Adam, akármilyen is mocskos egy patkány volt, nem állt szándékában mindazt a szart felkavarni amit szakításuk jelentett, s a külön töltött hónapok alatt lerakódott az emlékeikre. Szenvtelen. Igen. Ez a legjobb szó. Mert Jess is az volt Adammel. De ezt elviselni már nem tudta. Szenvtelen. Hát mára ennyi gyerekek. Lehet még bepofátlankodok valamikor még. Jóéjt, aludjatok jó, dugni pedig csak gumival. Szasztok.

- Na, mivan?
- Adj egy sört.
- Na, de mi van?
- Lófasz. Cigi?
- Nesze. Csaj?
- Az.
- Aham. Elmondod, vagy húzzam ki belőled?
- Azt hiszik ezek a picsák, hogyha valaki megfarkalta őket, akkor már ott van valami bensőségesebb, magasztos lófasz is. Nem tolják le akárkinek a bugyit, csak akiben meglátják az alfahímet. És mint olyanra, tapadniuk kell, nem tűrnek konkurenciát, kiszúrják a zászlócskát a farkad csúcsára, hogy ez az enyém, luvnya erre rá ne tegye a muffját.
- A tegnapi?
- Igen.
- De hát fogta a cuccát és elment, nem?
- De. Csak utána ezt végig gondoltam. A legtöbb faszi ilyen. Mármint farkalna össze vissza. Csak vannak ezek a rohadt papucsállatkák, akiket be tudtak törni a nők. Miattunk szívunk, basszameg. A legtöbb férfi, ennek ellenére félrebasz.
- Tény.
- És nem azért mert az asszony otthon egy rémes, frigid picsa. Hanem mert érzik, ez az ösztönük a változatosság felé. Sokasodjatok és szaporodjatok.
- Ámen, atyám.
- Ezért nem nősülök meg.
- Nem, te inkább más feleségével dugsz.
- A nőknek is kijár a változatosság.

- Bassza meg... - szisszenek fel, ahogy felrúgom az immáron üres borosüveget. Az éjszakai csendbe a káromkodásom után csak az eldőlő palack tompa csendülése, majd a zörgő gurulása a parkettán harap bele. Koccanva áll meg a fal mellett. Egy ideig még nézem, majd magam mellé pillantok. A lány mozdulatlan. Nyilván nem ébredt fel a zajra. Amennyit ivott, nem is lenne csoda. Felülök lassan. Boxeremért kotorászok, majd feladom a dolgot, nem kell az. Sötét van amúgy is, csak az ablakon szüremlik be némi hold és utcai lámpa fény. Ellenben valamire jobban szükségem van most, mint az alsógatyám. A földön eldobott farmerért nyúlok, farzsebéből könnyedén kihúzok egy apró, lapos, ezüst dobozkát. Felpattintom, majd kiemelek egy jointot. Szám sarkába teszem, majd óvatosan rágyújtok. Visszadőlök az izzadságtól nyirkos párnára. Lassan szívom a könnyű drogot, közben a plafont figyelem.
- Adj nekem is. - szólal meg a lány. A neve nem jut eszembe.
- Erős a cucc. - fújom ki a füstjét, majd két ujjal összecsippentve nyújtom át.
Finoman szippant aprót belőle, lenntartja, közben átnyújtja.
- Nem mondtad, hogy van anyagod. - közli folytott hangon, s kiengedi a füstöt.
- Nem kérdezted. - Vonom meg a vállam. Újra megmerítem a THC füstjébe a tüdőm s az agyam. Veszettük kattogok közben, nem jut eszembe a neve. Lehet az alkoholtól? Vagy a fű tett be? Vagy csak egyszerűen nem érdekelt, és nem is kérdeztem? Ránézek, átnyújtom a spanglit. Szív, lenntart, visszaad. Reggel ismertem meg. Azt hiszem. Egyszerű utcai rajzolóként tengetem életem itt, Bécsben. A boruk pocsék, de a cannabis kárpótol. Magyarországgal ellentétben, itt kint meg lehet élni a művészetből is. Ha nem is luxuskastélyban élek, hanem egy ledurrant panel, mégledurrantabb szobájában, azért a magam ura vagyok. A magam főnöke. Szóval a csaj egy rajzot kért. A Mariahilferstrasse igen népszerű túristalátványossag. Majd' minden nációból megfordul egy-két díszpéldány. Magyarból is, mint ez a lány. Hosszú, mogyoróbarna haj, igéző szempár. Telt csöcsök, formás segg. Mi kell még egy magamfajtának? Rajzot kért. Aztán szó-szót követett, és a vége egy orbitális kefélés lett. Nem mondom, ilyen is ritkán fordul elő velem...
- ...szóval szeretsz?
Te jó ég, ez eddig beszélt hozzám!
- Mi?
- Te nem is figyeltél rám?! - csattan fel hirtelen.
- Bocs bazdmeg, de nem. - vetem oda közönnyel.
- Egy utolsó rohadék vagy. Felhívsz magadhoz, itt romantikázol velem, hagyom, hogy elcsavard a fejem, aztán gerincrevágsz és szia? - mellém térdel a matracon.
Igen. Valahogy így.
- Igen. Valahogy így.
Ezt most tényleg kimondtam?
- Te egy vérbeli patkány vagy! - Tör ki belőle a hiszti. Ezek szerint tényleg kimondtam.
- Mégis mit hittél? Szerelem első látásra vagy mi a fasz? - Nem kiabálok, csak higgasztok, fő a nyugalom, ugye. - Miért kell tönkretenni most ezt a nyugis estét?
- Dehát... dehát... én nem vagyok kurva...! Én azt hittem, hogy...
- Rosszul hitted. - utolsót szippantok a fűből aztán egy hamutálba ejtem a kis kartoncsigát. Karórámra nézek, halványzölden foszforeszkáló számlap szerint nemrég múlt el hajnali kettő. - Hajnali kettő van. Vagy visszafekszel, vagy elmész. De engem hagyjál békén lazítani. Egyébként se tartalak kurvának. Elvégre nem fizettem egy buznyákot se.
- Fasz. - Morran rám, majd visszadől.
Mindezek után azt hiszem nem is baj, hogy kurvára nem tudom a nevét.

Hát ez van. Ezt sokan mondhatjuk sokmindenkinek, és sokmindenki mondhatja nekünk. Például mondhatja ezt nekünk valaki, aki egy közösségi oldalon történt profilfrissítés miatt meglátogatunk, majd vállat vonva távozunk. A viszolygás forrása ismeretlen legalábbis számunkra.
Vagy mondhatja ezt nekünk az egyetemmé avanzsálódott főiskola is, mivel kreditpontjaink nem érték el az 50%-ot két félév alatt. Az ok itt már a következő: Régebben ez három félév volt, és kevesebb mint 50%. vagyis ha maradt volna BMF nem ÓE, akkor most 3. félévemet kezdtem volna el
Vagy modhatjuk mi is a harmadik vodka-kóla-narancslé "koktélnak", mivel már az előtte már eltűnt testvérei már bevégezték a dolgukat.

Te kinek mondanád ezt?

Kicsit előrefutok pár hónappal, de csak egy dal erejéig. Szeretem, azért.

- Jó a meccs.
- Jó szar.
- Mert? Mi bajod van? A németek egész jók.
- Miben? Bazdki, a eddig csípőre tett kézzel állnak végig. Egy ember fut, három nézi.
- Magyar a bíró. Tudtad?
- Sokat megmegmagyaráz. Be akarnak vágódni a bírónál. Úgy játszanak mint a magyarok.
[...]
- Most nézd ezt az agyatlan izomkúpot! Félpályáról hazaadja! Hülyeeeee!
- Higgadj már, ez csak foci.
[...]
- Na, végre. Spanyolok kezdenek éledni. 1-0.
- Ideje volt. Letáboroztak a német kapu előtt, de rúgni azt nem tudtak. Na, végre a németek összekapják magukat.
- Sokat kellett erre várni.
[...]
- Készbazdmeg, rohadjanak el, mind egy szálig.
- De a lelkedre vetted...
- 25 pontot tettem a német győzelemre. Erre elbohóckodnak... áh...
- Nem is szereted a focit.
- Te se.
- Igaz, de én nem őrjöngök.
- Kuss.

Elkezdtem XHTML-ül meg CCS-ül tanulni. Önszargalomból. Klassz kis outfit van kilátásban.