Elég!
Elég!
Elég!
Eddig nyomás alatt tudtam tartani az összes feszültséget, ami már hosszú-hosszú hetek óta gyülemlett bennem, most viszont elértem az idegösszeomlás szélére. Innen tényleg csak egy kibaszott kis lökés, és vagy tömegmészárlásba kezdek, vagy vonat elé lépek. Kezdődött a szellemi stressz Rékával. Szeptemberben rájött a dili, és mindíg talált valami kis okot hogy belémkössön, vagy hogy megbántson. És igen, baszod, ha olvasod a sorokat, kibebaszottul mérges voltam emiatt rád, de csak mosolyogtam, nem akartalak megbántani. Mert elkezdted volna utána a nyafogást, aminek a vége úgyis a megalázkodásom lett volna, és jogosnak érezhetted volna az ismételt seggnyalást. Aztán közbekavargott ez az egész dolog Anitával, ami végü lis hetekkel később gyűrűzött elő, más kontextusban, de az a kis visszautasító, és szinte megmagyarázhatatlan tény, hogy nincs szikrája, az is ingerültté tett akkor. De jó, hiszen mit is várok én, elfogadtam, leszálltam a magas lóról, és betettem a csak barát fiókba. Pont. Aztán jött az én édes, egyetlen Ágnesem, aki egy egész más műfaj, mint eddig, és hálát adtam az égnek, amiért esélyt nyerhettem nála a... semmire! Sok-sok hosszú hónap mélyen gyökerező szeretete indult bennem virágzásnak, és örültem, tényleg örültem, és boldog voltam, hogy van egy lány aki úgy szeret ahogy vagyok, nem kötözködik, elfogad. Cserébe csak szeretnem kell, ami evidens, és magától értetődik. Mindezért feláldozni készültem egy barátságot, de így találtam helyesnek, és fair dolognak. És igen, bassza meg, pont ez a rohadt tettem fordított mindent az inverzére. Ezért lettem a szemébe, megcsaló aljas féreg, ezért vágott a fejemhez olyan dolgokat, amik olyan szinten megbántottak, mint azelőtt más soha. Isten tudja hány éve nem sírtam. De még nem is lábadt könnybe a szemem, és erre büszke voltam. De az ő elutasítása olyan sebet tépett rajtam, hogy napokig csak sírtam, és keseregtem. Aztán helyre tevődni látszott a dolog, de ó, nagyég, hát ez neki mégse megy! Nagyon sajnálja, de azért ne bánkódjak, sőt, örüljek! Vicces, drága, nagyon vicces, csak nevetni nem tudok úgy körülbelül három hete. Örüljek, hogy megszabadulok egy ilyen lánytól mint Ő! DE ÉN NEM AKAROK MEGSZABADULNI TŐLE, MERT SZERETEM!!! SZERETEM MINDENÉT! A HANGJÁT! A SZEMÉT! A BŐRÉT! A KIS FINTORAIT! A VISELKEDÉSÉT! A MENTALITÁSÁT! SZERELMES VAGYOK, A KURVA ÉLETBE, DE NEM HISZI EL!!! Amikor összejöttünk, volt egy -úgylátszik, csak számomra emlékezetes- beszélgetésünk. Miszerint mindent meg fogunk beszélni a másikkal, és jelezzük, ha lankadni fog a szeretet. Rékával ezt nem lehetett, mert gyermekien naív, mindenre hisztizik. Ágival ezt meg lehetett volna, de ő meg annyira retteg attól, hogy nekem más kell, hogy inkább szenvedni hagy. Szóval megbeszélni semmit nem lehetett, sorban hozta az ítéletnek felérő döntéseit, minden egyes elutasításával, miszerint nem kapok másik esélyt... (mert ugye ne feledjük a tényt, Rékát is agyba-főbe csaltam, olyan orgiákat rendeztem, hogy ihaj, és még véletlenül sem áldoztam fel inkább magam egy olyanért, akit nem szerettem, hogy ne legyen boldogtalan amíg nem lesz más a helymere...) egy-egy idegszálamat tépve el. Mellékesen súgva, hogy több mint két hónapja nem szexeltem, de nem is tudnék senkivel, mert ha egyszer Ági kell, akkor Ági kell!... Mindezekkel párhuzamosan zakatol a főiskola, ami már bocsásson meg mindenki, de kibaszottul nem egy emberes feladat. Hova a faszomba képzelik azt azok a rohadt tanárok, hogy ennyi idő alatt ilyen sűrű anyagot meg lehet tanulni? MERT NEM LEHET! Parciális deriválás x szerint, Maxwell egyenletrendszerei, programstruktúrák, anyagszerkezet, digitális programozás kettes komplemensben, az állam szerepe a piac-szektorban; hogy csak egy-egy címszót említesek meg a tantárgyaim végeláthatalan címszavai közül. Ja, a család természetesen már tényleg csak zárójeles, nagyanyámmal kezdve, akinek amputálták a lábfejét, cukorbeteg, és a fél szemére vak, de azért van ideje mindíg utánam bicegni és hol kiabálva, hol sírva traktálni, azzal, hogy amikor ő még a TSZ-ben 5000 forintért zsákolták a kukoricát, de eltették zsebre a kommunista vezetők a pénzt, és most itt kell élnie Pesten. Na meg keresztanyám, aki a munkahelyi szarságaival fáraszt, de persze nem lehet neki mondani semmit, mert nála lakom, mosolygva végig kell hallgatni. Hát a nagy büdös lófaszt! Azt fogom legközelebb végighallgatni. Hazajövet meg vagy anyám talál meg, hogy húúú meg hááá mit szólok a lakáshoz amit venni fog (de ezt napjában többször) és harmadjára nem tudok normálisan válaszolni már neki. Vagy valami hasonló munkhelyi izével megtalál mint a testvére Pesten, de tolerálni már nincs erőm. Ilyenkor jön a sértődés, hogy milyen vagyok. Azt persze hozzá kell tenni, hogy 10 éve akar már költözni, de csak most lépett a tettek mezejére; amivel nem is lenne gond, de ha akkor tette volna mikor még én is dolgoztam, jobban kintlennénk a vízből. Ugyanis nem hiszem, hogy két ember egy fizetésből lakáshiteltörlesztés, személyikölcsöntörlesztés, rezsi és szükségletes bevásárlás mellett olyan sejj, de jól megélne. Pénzem így is alig van az utóbbi időben, nem említve, hogy a laptopomat zálogba kellett csapnom - igaz, anyámnak - hogy fedezni tudja a magas -14000 forintra rúgó telefonszámlám, amit amai napig nem értek, hogy jött össze. Nővérem persze köpte a markát, hogy utánnanéz, de baszott rá... de ha már áldott nővéremnél tartunk: az meg hazaesik, lebasz hogy milyen egy szaralak vagyok, amiért nem rámolok össze, és hogy akkor Norbival nem fognak itt aludni. Hát akkor ne aludjál itt, bánja a lófasz! És akkor megkoronázadó, jóapám, aki honnan, honnan nem mindíg talál valami pancsolt bor-zasztót amit este nyolc-kilencig vedel, hogy aztán a szennyest kívíve a meztelen valagát lássam imbolyogni a folyosón, mert a szararcú azt se tudja már, hol a picsában van. Aztán meg morog meg dünnyög mindenféle faszságot az orra alatt, anyám visít, hogy kussoljon, én meg nem tudom mi a szart csináljak. Habnak még jöjjön a csodálatos novemberi időjárás, ami vagy ködös, párás, vagy szemerkélő esős, hideg. Jöjjön már a kibaszott tél, legyen hó és kész.
SZÓVAL KI VAN AKASZTVA A MEGTELT TÁBLA, ÉS IGENCSAK ILLÉKONY A NYUGALOM AMIT NÉHA-NÉHA MAGAMRA TUDOK ERŐLTETNI.
Nem hinném, hogy sokat akarnék a világtól, ha annyit kérnék, jöjjön minden pozitív partszakaszra, vagy legalábbis nullszaldóba.
Ami meg tudná most némiképp alapozni a nyugalmam és/vagy a jókedvem:
- A kapcsolatom megszilárdul, és visszakerül a régi, boldog medrébe Ágival.
- A suli rejtélyes okok miatt nem tart vizsgákat, mindenkit maximális kredittel átengednek.
- Nyerek a lottón egy komolyabb összeget. (50+ millió)
- Fatert megérinti a Jóisten, és nem iszik többet. (Ezt kétféleképp is lehet értelmezni)
- Hirtelen nyekkenék egyett, és a fülemből-orromból szivárgó bíborvörös vért alapul véve diagnosztizálnának egy agyvérzést, aminek következtében záros határ időn belül elhunyok. Végleg.
Több variáció nem jut az eszembe. Nos, Világ, kezdheted valahogy a törlesztést.
Igazából azért nincs időm írni vagy értelmesebbet alkotni, mert készülök a szerdán esedékes vizsgámra, és jelenleg olyan csehül állok vele, hogy kétlem, szerdáig megengedhetnék magamnak 3 óránál hosszabb alvást. Időközben persze van időm magánéletre is, a nagyszerű IWIW Csajok és pasik alkalmazását telepítettem, miért is ne alapon. Konklúzió: Az Igen (Névvel) - Igen (Név nélkül) - Nem - gombok után negyedikként ajánlanék egy FÚJ B*ZD MEG! ÖNKRITIKA!!! nevű gombot is, amit szerintem használnék olyan sűrűn mint a Nem-et. De komolyan, borzalom esetenként a felhozatal. No, túladni rajta. A mai napom igencsak érdekesen alakult, tekintvén 10.30as kelésemet, amit megfejeltem egy 12.50es buszozással, mivel adminisztratív okokból közkedvelt fővárosunkba kellett utaznom. Idöközben Hatvanban volt időm a közeli lottózóba is ellátogatni, ahol kaparós sorsjeggyel nem kevesebb mint 1500 forintot nyertem. Igaz, a jegy 500 forint volt. A buszút viszont buszút viszont maga az unalom, bár utolsó fél órában rádőltem a villamosságtanra, notebookról. Rohanás a szálláshoz, Jehova tanúi naná, hogy lecsaptak rám. Várják a szebb jövő eljövetelét, a Bibliára hivatkozva. Ja kérem, azt hogy tenni is kell valamit emiatt, az már sok. Sikerült lepattintani őket, miután közöltem: Sorry-sorry i'm Buddhist. Na de akkor is. Alig akartak elengedni. Visszafelé már sikerült aludnom a távolságin, most meg ülök kedvenc kis kávézómban, cappuchinót iszok, és várom, hogy teljen az idő. Na, ez csak 10 perces blog lett, de kárpótlásként beteszek egy pillanatképet amit most csináltam írás közben. Hogy néha azért az aktualitás is látszódjon.
A dolgok tisztelete
Szerintetek: