Itt egy Presser Gábor szám állt, de úgy hiszem elég a nyiglődésből, nem halt meg senki... :)

Nemrég felhívtam, beszélni telefonon, a lezárást illetően. Nem neheztel, nem mérges rám. Picit csalódott, picit én is az vagyok. Ennyi. Idő kell, és újra barátokká válhatunk. Barátokká... most ez a távolabbi célom. 
A tesztoszteron viszont gonosz dolog, képes felnagyítani a meglévő érzéseket, és űzni, hajtani, őrületbe kergetni amíg meg nem kapja amire vágyik. De ha ráeszmélsz, mert a barátaid ráeszméltetnek, hogy mit tettél, ha rájössz, csak a kényszer csapott a lovak közé, akkor az hirtelen köddé válik. De onnét már akkor hosszú út vezet vissza a barátságig. De az első lépést megtettem.

"Mert a fejlődés szükségszerű."

Mindemellett amúgy, oké, hogy vele akartam leélni az életem, és hogy szerettem, és szeretem most is, nem lehet nem elmenni abbéli felismerésem mellett, hogy Őt soha nem érdekelte, hogy én hogyan érzek iránta.
Hogy én hogy érzek. Én Őt tettem minden elé ami számomra jelentett akármit is. Az Első és Egyetlen volt nekem. De én neki? Ezek után mi mást gondolhatnék, mint valami másod vagy harmadlagos dolog. Születésnapomkor se próbált meg a kedvemre tenni, igaz, hogy megtanult kötni, és kaptam tőle egy puha, meleg sálat, amiért nagyon hálás vagyok, és becsületben is tartom azt a sálat, de akkor is rosszul esett az aznapi mellőzés. Mint ahogy az általa lemondott randik és találkozók is mind mind mentek a megbocsájtás ládájába, szinte gondolkozás nélkül. Különösképp ismerve a dolgok folytatását...
A fel nem vett telefonokat megemlíteni csak szószaporítás lenne. Kiálltam érte mindekivel, a családommal szemben. Győzködtem az ismerőseim, hogy azért ilyen, mert fél és megijedt.
Ha belegondolok, én sokmindent megtettem érte. Sokat éreztem és érzek most is iránta. És mindezekkel szemben a mérleg másik serpenyőjében mi csücsül? A bizalom elvesztése? De miért? Hisz hűséges vagyok! A mentalitásom? Hogyan? Hisz nem is ismerte azt az oldalam még amit csak neki tartogattam. 
Más mellett, egy más helyzetben kialakult tettért kell most bűnhődnöm. Bocsánatot kértem, pedig mindenki hülyének nézett, hogy miért alázkodsz így meg, mert ő bukta el a féltékenység tesztjét. Ez nem fair. Akit szeretünk az nem kínozzuk így. Esélyt adunk egymásnak mindíg. Esélyeket, hogy újra és újra bizonyíthassuk az egymás iránt érzett szerelem tisztaságát. Hogy örökké tarthasson a kapcsolat. Hogy tudjuk azt mondani hetek, hónapok elteltével egy balzsamos, csillagfényes könnyű tavaszi estén: Hozzám jössz feleségül?

De erre a válaszra várnom kell...

És igen. Csalódtam benned. Többször kellett csalatkoznom, mint neked bennem. És legvégül, ami a legjobban fájt: csalódtam benned, mert a félelmed a sérüléstől fontosabb, mint hogy kimutasd a szereteted. vagy hogy megértsd azt, miért szeretlek én téged. És te is csalódtál bennem. De én még szeretlek mindezek ellenére is. Hát te?

Mert én sem vagyok szent.

Valamit jól csinálhatok ezek szerint. Köszönöm a látogatásokat, a vissza-vissza térő névtelen, arctalan ám lelkes olvasókat, tartsák meg jó szokásukat. És én is írok tovább, mindenről ami az életem.

Nem értem, hogy hogy nem veszik észre, vagy csak én vagyok kihegyezve most erre: De ez az Iglo reklám GUSZTUSTALAN! Mert miről is szól? Egy hajó a tenger közepén egy mosolygós öregúrral, és egy csapat gyerekkel. Ordít róla, hogy az öreg pedofil, és amelyik gyerekekkel épp nem fajtalankodik, azok kényszermunkáznak a hajón. Mikor az öreg megjelenik ugyanis, hogy segíteni kell az összes próbál elbújni. De amikor előkapja a hal-rúdját, kényszeredetten előjön mind. Nem tudom ki engedélyezte ezt sugárzásra, de én már nézni sem tudom.

Tegnap, 22.21-kor egy mosolyba dermedve megállt az idő. Várok, és bízok.

"És mondá az ember, legyen világosság"

Animátrix - Második reneszánsz II.

Mert így történt tényleg. Erre a mai sétám során jöttem rá. Elméláztam azon, ha van-e Isten, akkor miért teszi ezt velem. Ekkor haladtam el egy impozáns templom előtt, és megfordult a fejemben, hogy bemegyek, keresek egy papot, és kikérem a véleményét, hogy miért hullik mostanság minden szét körülöttem. Tovább gondolva rájöttem: Azt válaszolná, hogy csak próbára akarja tenni a hitem. De miért? Hisz az Úr mindenkinek megbocsájt. Akkor minek a próba? Ezt itt megállítottam magamban és azon kezdtem töprengeni, hogy a világ pontjain miért egységes a hitvilág? Mindíg van egy "fő-isten" és más alistenek, angyalok, kerubok, hekkák, szellemek, démonok... stb. Valaminek kell ezek szerint lennie az egészben. Az hogy kinek kinek hogy néz ki, vagy éppen az adott kúltúrkörben hogy hívják az mellékes. Mi lehet akkor az egész mögött? Mi van ott ahol a civilizáció is van? Nem kell sokat töprengeni: az Ember. Az ember ezért lett a saját istene. Teremt, alkot, pusztít. Jézus - maradjunk a kereszténységnél - is az "Ember" fia. Vagy az Úr gyermeke. Szinoníma. Innentől kezdve már nem kell sokat gondolkozni, és kristályos igazságokra juthatunk. A feladat adott. Hajrá.

Az elmúlt este sokáig fent voltam, szörfölgettem a blogokon, pakolgattam az elektronikus levelesládámban, sűrűn felnéztem az iwiw-re. Gondolkodtam, és olyan dolgokra jutottam, amire nem nagyon szerettem volna, de mégis minduntalan ugyan oda lyukadtam ki. Eddig egy nagy, bonyolult mintázatot alkotott az egész, aminek csak a részeit ismertem, de mára azt hiszem, látom a teljes képet.

Sok voltam. Túl egyszerű. Túl szerelmes. Elfogadtam minden hibáját, minden rossz döntését, mert szeretem. Nem hagytam, hogy megtanulja: harcolni is kell. A legrosszabb dolgot követtem el vele, amit ember a másikkal elkövethet: Hagytam, hogy elkényelmesedve figyelje a történéseket, míg én kettőnkért küzdök. Ott tartottam, ahol az előző kapcsolatomban is. Jól indult, mert együtt hibáztunk, ha hibáztunk, ezért együtt tudtunk kilábalni belőle. Itt is így volt az elején. Együtt vágtunk bele, együtt léptünk, együtt haladtunk. Aztán valami... valamikor a múlt héten elromlott. Én... én nem azt mondom, hogy benne. Nem tudom melyikünkben, de ő megállt; megtorpant. Ezt én nem vettem észre eddig. Elmentem mellőle olyan távlatokba, ahová nem tud elérni, vagy ha igen csak nagy erőfeszítéssel tudna. De nem tudom, hogy képes lesz-e erre. Hogy fogát összszorítva lépjen tovább, míg át nem ér a rázós részen. Arra, hogy megállok és várok rá, képes vagyok. Érte képes. Senki másra nem tudnék már úgy nézni mint rá, ha emiatt vállat vonnék és hagynám az egészet.
Voltak hibáim, igen, elismerem. És vannak is. És lesznek, mert ember vagyok. És ugyanezért az okért Ő is hibázik, és dönthet rossz értékrend alapján. Aki beszabadul egy olyan világba, ahol még előtte nem igen járt, rossz lehet, ha nem tudja felvenni a tempót. De azért van a másik, hogy együtt, egyszerre lépjenek, addig amíg a közös utuk valahol a messziségben véget nem ér.
De hogy oda eljussunk, mindkettőnknek áldozatokra, sebekre, és erőfeszítésre van szükségünk. Aztán a másik mellett ezek természetesek lesznek, és többé nem lesz áldozat az áldozat, hanem figyelmesség és odaadás, nem lesz seb a seb, hanem megbocsájtás és hűség, és nem lesz erőfeszítés az erőfeszítés, hanem kitartás és szeretet.

Én harcolok kettőnkért. Te is tedd meg ezt.

Nem tudok haragudni. Nem tudok egy pillanatig se mérges lenni. Megértem. Elhiszem, hogy nyomasztó, száz szemmel leselkedő árnyak vesznek minket körül, ami ijesztő. De ilyen mindíg is az élet. Száz és száz veszély vesz minket körül, döntések sorozatán múlik minden pillanat amit megélünk. De pont ezért varázslatos élni. Mert bármi jöhet. Jöhet az, hogy akit szeretsz az viszontszeret. Jöhet az, hogy bár beárnyékolják a boldogságot, te kitartasz. Mert tudod, hogy a másik is kitart.
A múlt ott van mindehol. Minden döntéssel esélyek millióit nyerjük vagy vesztjük el. Pillangó-effektus. Valahol, a világ valamely pontján egy pillangó épp akkor csapott a szárnyával, mikor nem kellett volna. Ezzel megingatott valakit a hitében. És a megingatott, megszédült ember kidől. Azt hiszi ilyenkor, a földön fekve, hogy egyedül van. Nem veszi észre a felé nyúló karokat, nem tekint fel arra aki mellette állt mindíg, pedig ő nyújtja legjobban a karját. Azt hiszi, az taszította a földre. Fél. Megijed. De nem kell. Nem attól kell félni aki melletted áll, aki szeret, és bármire hajlandó lenne érted.

Én... én sajnálom, hogy elestél. Megütötted magad, és fáj. De nem énrám haragszol valójában, tudom. Én se haragszok rád, sőt. Ezért is akarom, hogy végre beszéljünk. Hogy tisztázzuk, hogy kiterítsük egymásnak a lapjainkat. Bár te kezdetektől fogva beleláttál az enyéimbe, és remélem hogy én is a tieidbe. Akkor viszont ne marj bele a kézbe ami segíteni akar. Azt bánni fogja mindenki. Nem kaptam eddig tőled lehetőséget a... tisztázásra? Nem jó szó, tisztázni azt kell aki bemocskolta magát. Én őszintén viselkedtem veled mindíg. Esélyt kérek tőled arra, hogy elmondjak neked mindent. Mindent amit jelentesz nekem.
Ne fossz meg tőle. Nem akarom megtudni milyen a világ nélküled.

No, a helyzet nem ennyire aggasztó, csak szeretem ezt a számot.

Doktornő egykedvűen nyugtázta: Jó beteg vagyok, mert mikor már mennem kell hozzá, már csak antibiotikumot -Augmentin vagy mi... - kell írnia, kezelési tanácsot nem. A helyzet az, hogy a stressz és szorongás miatt legyengült immunrendszerem egyszerre támadják a vírusok és baktériumok. Szóval akarva akaratlan marad a forrótea, befüggönyzött, fűtöt szoba, a takaró és én egyedül. Ha mást nem, csak hogy fizikálisan jobban legyek. A többit meg majd orvosolja az idő. Étvágyam még mindíg nulla, gyengének is érzem magam, de ha azt akarom, hogy csütörtökre összekapjam magam akkor fel kell állnom, és rendet kell tennem előbb a szobában, aztán magamban. Most nekifogok zenéket válogatni, és minden médiaeszközre másolni, hogy ne maradjak túl sokáig egyedül a némaságban.

Ha a közeljövőben nem is fogok blogolni, betudható lesz ennek mármint a betegségnek. De itt vagyok, figyelni fogok, de írni erőm... kedvem... akaratom nem lesz.

Addig is: Sziasztok.

Orrdugulás...             pipa
Nehéz nyelés...          pipa
Füldugulás...              pipa
Rossz közérzet...        pipa
Enyhe hőemelkedés...  pipa
Émelygő gyomor...      pipa

Hát így vagyok.

Kortyolok a borból, majd leteszem a poharat a földre. Az üvegtalp halkan koccan a parkettán. Nem messze a borosüvegtől, kifolyt viasz lapul tompa, opálos fénnyel. A lepedő, mint az elfolyt, megdermedt felhő, omlik le a matracról. Felnézek az ablakra. A telihold hamis ezüstjét hinti négyszögbe a szobába. Követem a holtfakó sávokat a tekintetettemel. Elszórva imitt-amott ruhák a szobában. A boxerem hanyagul elhajítva, szinte szimmetrikusan rajta egy melltartó. Szeretkeztünk; a vágy illata mint valami gyenge parfüm, körüllengi még a szobát. Lesimítom a paplant, amely gyűrötten, szinte csak odavetetten van rajtam. Lassan kinyútom a karom, és megsimítom a lány karját. A puha pihék lelapulnak, majd ismét visszaállnak. Álmában lassan moccan az érintésre. Elmosolyodok. Otthon vagyok mellette. Odafészkelődök hozzá, átölelelem a derekát, megmerítkezek a haja illatában. Pillanatokra felébred, magához szorítja a karom. Halkan felsóhajt, közelebb furakodik. Valahol felsivít percek múlva egy autó. Kinézek az éjszakába ismét. Tökéletes. Ne érjen soha véget.

Okolhatnám a sorsot. Okolhatnám a balszerencsét. Okolhatnám magam. Okolhatnám Ágit. Okolhatnám Anitát. Okolhatnék bármit és bárkit. Nincs értelme. Belenyugvás van a megváltozhatatlanba. A dolog meghalt. Mondta Ő. Neki lehet. Bennem még él. Él, és éltetni fogom magamban, míg az eszemet tudom. Csoda volt nekem ez az egy hónap, kiránott az egyhangúságból. Megismerhettem mást, mint a saját bánatom. Megízleltem, milyen is normális embernek lenni. Tetszett. Aztán valamiért vége lett. Hogy miért pont így, és miért pont most, nem érdekel már. Nem kértem tőle második esélyt. Nem lett volna igaz. Kértem viszont tőle, hogy emlékezzen rám, és remélem, mikor készen áll, hogy boldogok legyünk egymás oldalán jelentkezni fog. Mert ez így nincs lezárva.

Szóvel két dolog ideje jött most el:

I. A várakozásé. Én várni fogok rá. Mert még mindíg szeretem, akármennyire is próbált ennek az ellenkezőjéről meggyőzni.

II. A változásé, a fejlődésé. Jelenlegi énem egy kissé... érzelmileg manipuláló jellem. De csak akkor jön ez felszínre, ha nagyon megrettenek. Ekkor kicsinyes, szurkáló, felelőtlen, és mindamelett, egy kellemetlen alakká válok. Ezt jószerivel azonnal be is látom, de általában ezzel hozom magamra a nagyobb bajt. Ezt kell megváltoztatnom magamban, hogy higgadtan, bátran nézzek minden elé, amit hoz a világ. A "Ketten a világ ellen"-ből, bizonytalan időre "Külön-külön a világ ellen" lett. Meg kell tanulnom elfogadni, és feldolgozni bármilyen nehézség jön. Jobb emberré kell válnom, olyanná aki megérdemli ha szeretik. Nehéz lesz az út, hosszú lesz az idő, és nagyon sokszor fogom magam szapulni, de álljon itt ez a bejegyzés mérföldkőnek:

A fejlődés szükségszerű.

És némi izom se ártana...

Ha át tudok adni valamit is az utókornak, az legyen ez:

SOSE LÉGY ŐSZINTE! NE TÁRD FEL GYENGÉID! NE SZERESS SENKIT MEG!

Ki fogják használni ellened. Azok fognak legelőször és a legnagyobbat rúgni beléd akiket közel engedsz magadhoz. Mondvacsinált okokkal fognak összegyűrni és eldobni. Áligazságok hálóját dobják rád és folytanak bele a saját önútálatodba. Te pedig ott fogsz lebegni a kétségeesés tengerén; nem értve mi és hogyan is történt. Te nem ezt érdemelted. Nem így volt fair. Hát elmondom: a világ sese fair. Ha megszeretsz valakit, önkéntelenül lemezteleníted a felsőtested, és kést nyomsz a másik kezébe, és megmondod neki hova döfjön. És kivétel nélkül mind döfni fog. Talán előtte ad egy csókot. vagy csak szimplán leengedi a kést, hogy ő soha nem tudná megtenni. Aztán, mikor elalszik a kétséged, akkor fogja belédvágni. A bordád recsegni fog a penge alatt, te pedig állsz, kisírt szemmel és várod, hogy a másik körbevágja, majd kitépje a szíved, aztán a porba dobja és eltapossa. Hosszú ideig tart új szívet növeszteni. Van akinek nem is sikerül. Az enyém még vért spriccelve rúgja utolsókat a földön. De már nem fáj. A sebet összerántja az üresség... marad egy ksi fehér karika a helyén

AZ ÜRES BIZALOM KÖRE.

És nem tudom ki is vagyok... ember-e vagy csupán egy sorsa miatt nyüszítő állat.

Mondok valamit: meg akarlak hatni,
Gondold, hogy nőd van, megy a szex is, meg masni
Fogja szívetek egy csokorba össze,
De zord külső körülmények úgy játszanak közre,
Hogy elvesztitek szem elől egymást egy ideig,
És másra fanyalodtok. 'Felőlem vihetik'
Mondod megbántva a nődre, s legyintesz,
S egy könnyű nőcskét full extrádhoz intesz.
Irány a vad kaland, mi szenvedést feledtet,
Aktust, akció vagy új aktus követhet.

S Kharon vizébe, mint lakmuszpapírt dobod
Be magad, mint Dosztojevszkij Raszkolnyikovot.

Ha-ha, meg akarlak hatni,
Látod, milyen könnyen annyi
Lehet annak, ami volt, vagy
Annak, ami lettél volna holnap.

Mondok valamit, meg akarlak hatni,
Gondold, hogy gazdag vagy,
Megy a bolt is, de kapzsi
Vagy, ezért elveszi Isten, amit adott,
Az ördög csak erre vár, tesz egy ajánlatot,
S a sportköröd felhúzza a mellére a mezét,
És szurkolók ezrei üvöltik a nevét.

Kispál és a Borz: Meghatás

És tényleg. Őszintén ennyi. Valóban ilyen.

Nincsenek világokat megváltó gondolataim, nem tudok sorokon át a politikáról vagy a közéletről zengeni. Pár frázis, néhány jól-rosszul kimosdatott kifejezés, egy maréknyi fennköltség. Csak ennyi kell ahhoz, hogy bebugyoláljam a bennem lévő nihilt és tálaljam. Nektek.

És tényleg. Őszintén ennyi. Valóban ilyen.

Üres.

- Hé... gyere ide... - tártam ki a karom. Pillanatnyi cívódás után odabújt. Vállgödrömbe hajtotta a fejét, és én is az övébe.
- Jobb? - kérdeztem.
- Igen.
- Nekem is.
- Örülök. - És éreztem a hátának, derekának simogatása közben, hogy tényleg örül. A bőre lágy és meleg, finoman ruganyos; mintha mindíg is erre vágyott volna a kezem. Hogy egy ilyen tökéltes testet érintsen. Nem tudtam elszakadni tőle. Akkor és ott változott meg minden. Nem jó szó a megváltozott. Inkább úgy mondanám: ott hullott minden a helyes értékrendjébe. Nem létezett akkor nekem idő. Se tér. Ha akkor meghalok; boldogan és elégedetten halok meg. Csak Ő volt akkor és én.



És a fekete áttetsző bugyija.

- Kész?
- Kész.
- Indulhat?
- Indulhat.
- Akkor kezdjük.
 A gép lehűtése hosszú ideig tartott. Elérték a szupravezetés hőmérsékletét. Bekapcsolták a részecskegyorsítót.
- Végre, modellezhetjük az ősrobbaná

A következő pillanatban minden megszűnt létezni.

Puha gondolatok... Por... Halványrózsaszín zörejek... Mormogás... Egy csattanó ajtó valahol...
Kinyitom a szemem. Kopottfehér tapéta egykedvűen bámul rám. Előtte mintha csak az örökkévalóság faragta volna, egy barnára pácolt fotellábak. Közöttük feketéllik a mobilom. Újra becsukom a szemem.
Fordul a világ... Sajgás a nyakban... Hideg szellőcske siklik át az arcon... Utcai hangok szüremlenek...
Kinyitom a szemem. A laptop-töltő kábele hidegen kanyarog mellettem. Merev akár a reggeli gondolatok. Megérintem lassan, egy ujjal. Valóság. Visszahúzódok a takaró alá. Újra becsukom a szemem.
Friss kávé illata... A matrac anyagának mintázata a vállamban... Valahol feljajdul egy sziréna... A radiátor hidegen süt...
Kinyitom a szemem. Üres a szoba. Sóhajtok, felülök. Ülök, próbálom felidézni mikor aludtam el. Tétován a telefonért nyúlok. Apró mozdulat, felizzanak a LED-ek. Ági mosolyog. Mosolygok. Szeretem. Hidegen világít a kijelzőn: 7:23. Leteszem a telefont. Magam köré tekerem a paplant. A hajamba túrok. Megszáradt. Sóhajtok. Hétfő vagy kedd? Netán péntek? Olyan mindegy. Kiülök a matrac szélére, kinyújtom a lábam a földön. Induljon el. Előrebillenek, felkelek. Elérkezett a reggel. Nyújtózok. S elindulok.

23.

Arctalan, ugyanakkor millió-szemű, téged vizslató tömeg. Kellemes, bódító parfümmel áztatott bőrű személyek, és mosdatlan, izzadt emberszagú egyének törleszkednek hozzád. Kifejezéstelen és magabiztos arcok lesik minden mozdulatod. Idegen és fájdalmasan ismerős alakok haladnak el melletted. Szürke és színes ruhaszél kavarog körülötted. Fent a villamoson és lent a metróban. Gyors és lassú ahogy lüktet a város artériájában és vénájában a vérplazmaként haladó embertömeg. Emberek és embernek tetsző lények. Ború és napsütés; minden változik. Van, ami gyorsan, mint a sötét Audi a piroson át és van, ami lassan, mint a kacatokkal és utcai szeméttel teli tolikocsiját húzó hajléktalan.

Ezt már olvashattátok, most viszont szeretnék "fotó-pályázatot" kiírni, Budapest címmel. Készülhet telefonnal, fényképezőgéppel, vagy lehet kézi skicc, ami aztán valamilyen formában digitalizálásra került. Későbbi postok alkalmával ezekből fogok válogatni. A képeket a rock.1022@gmail.com-ra várom, "Budapest" tárgyjelöléssel. Ne riasszon el, ha nem vagy profi, sőt. Inkább amatőrök képeit várom, de természetesen a profikét is szívesen fogadom.

 Rendhagyó bejegyzés.

 Egy ex-kollégám gyermekénél súlyos betegséget diagnosztizáltak. A nő azóta a lány mellett van, a gyerek helyzete válságos. Nem szokásom amúgy ilyesmit nyilvánosság felé tolmácsolni, de úgy érzem, most szükségszerű. Zen Buddhista tanulmányaim alatt nem tanultam ugyan meg fohászkodni Buddhához, úgyhogy saját szavaimmal próbálok meg imádkozni érte.

Te, Tisztelt Olvasó!

Nem kérek sokat, nem kérek adományt, vagy hogy küldj tovább ezt-azt. Csak annyit kérek, hogy szoríts te is a kislányért. Ha sokan, együttesen reménykedünk a felépülésben, az NLP-nek muszáj lesz működnie.